A Fények tánca az első befejezett regényem, szerepel benne egy csodakard: Triar kardja. Az Őrző története akkor született, amikor úgy éreztem, be kell mutatnom Triart, a kard első gazdáját.
Ven három napja megfeszített tempót diktálta katonáinak, éjszakánként csak annyit pihentek amennyire az állatoknak feltétlen szükségük volt, még szinte fel sem kelt a nap, és ők már újra nyeregben voltak.
Egy hosszú erdősávon haladták át, melynek egy része, kelet felé meredek hegyoldalon folytatódott. Ven kapitányával és néhány tiszttel azon vitatkozott, érdemes-e a marlákkal nekivágni a hegynek.
– A barlangokban könnyen elrejtőzhetnek – vélte egy fiatal tiszt.
– Ez azért már túlzás lenne! – a testőrkapitány szinte felháborodva ellenkezett.
A következő pillanatban iszonyatos erejű nyílzápor zúdult rájuk a fák közül.
– Le a nyeregből! – ordította Ven, ő maga is a földre ugrott, fél térdre ereszkedett marlája mellett. – Elő az íjakat! – parancsára a tegezekből előkerültek a felhúrozott íjak, a harcosok tizedenként egy-egy őrrel hátrahagyták marláikat, és megpróbáltak vonalat tartva elhelyezkedni a fák között.
– Mit akarsz tenni, uram? – kérdezte a testőrkapitány a király mellé kúszva.
– Felgyújtjuk az erdőt – mondta Ven pillanatnyi töprengés után.
– Mi is itt veszünk, uram! – tiltakozott a férfi elsápadva.
– Tüzes nyilakat lövünk ki az út keleti oldalán álló fákra, a szél délnyugatról fúj, vissza, dél felé a mezőre ki tudunk menekülni.
– Ez őrültség, uram! – vetett ellen egy másik tiszt is.
– Nem mindegy, hogy halunk meg? – kérdezte a király dühösen. – Ha itt maradunk, a marlákat szép lassan leszedik körülöttünk, aztán minket is, ha továbbmegyünk, ugyanez a sors vár ránk. A tizedesek közöljék döntésem az embereivel, aki el akar menni, akármikor indulhat. Az itt maradók közül válasszátok ki a legjobb íjászokat.
Nemsokára marlák mögé húzódva tíz íjász sorakozott fel az úton, a király parancsára egyszerre lőtték ki nyilaikat a száraz avarba, korhadó, öreg fákra.
Ven vakmerő terve elképesztően rövid idő alatt meghozta pokoli gyümölcsét. Hamarosan egymás mellett menekült holdfény páncélos olf és feketevértes tulliai. Néhány marlát nem sikerült elég messzire vinni, azok megrémültek a füsttől, és fejvesztve menekültek, eltapostak mindenkit, aki az útjukba került. Az egyik marla felbukott, megakasztva társai menekülését. A legtapasztaltabb harcosokat is elborzasztotta az egymás testén áttörni igyekvő, pánikba esett állatok látványa, és iszonyatos sikolyszerű nyerítésük.
Azok a harcosok, akik beszorultak a haldokló marlák mögé nem menekültek tovább, mintha érezték volna nincs kiút, de sem az olfok, sem a tulliaiak nem tudták egyszerűen csak bevárni a lángokat, elkeseredett küzdelem kezdődött. Az íjakat már nem lehetett használni, tőrrel, foggal, körömmel harcoltak. Ven, aki ekkor már kifelé tartott az ösvényen dél felé, katonái szorult helyzetét látva visszafordult, íjával jó pár olfot leszedett. A következő pillanatban marlája egy ellenséges nyílvesszőtől találva összerogyott, a király lába beszorult az állat teste alá. Ahogy megpróbált kimászni, egy nyíl súrolta a homlokát. Közben néhány tulliai harcos átverekedte magát a halott marlákon és emberi tetemeken, és Ven segítségére sietett.
A mezőre kijutva a király meghallotta saját nevét, a hang irányába fordult.
Egy húsz év körüli, megnyerő külsejű, sötétszőke hajú fiatalember kivont karddal rohant felé. Belizár volt, a király felismerte a nyakában függő fejedelmi aranykeresztről.
Ven saját, menekülés közben elhagyott fegyvere helyett egy halott olf teteme mellől felkapott kardot emelt védekezésre.
Az első összecsapás mindkettőjüket megdöbbentette, Ven könnyedén hárította a vágást, Belizárt pedig elképesztette a tulliai király hatalmas ereje. Csapás csapást követett, az ifjú olf minden vágást, szúrást halálosnak szánt, dühe egyre inkább elvakította. Fogait összeszorította, mozdulatai görcsössé, kapkodóvá váltak.
Ven letörölte arcáról a homlokán lévő sebből lefolyt vért, és az eddigi védekező harcmodorból támadásba csapott át. Látta a hátrálni kezdő fiatalember szemében fellobbanó rémületet, egyetlen csapással akarta lezárni a küzdelmet. Belizár azonban keresztül zuhant egy fa gyökerén, Ven kardja a feje helyett az arcát érte, és csúnyán végigvágta. A következő pillanatban egy tulliai harcos ugrott rá a királyra, és magával rántotta.
Amikor mindketten felnéztek, az olf íjászt, akitől katonája az utolsó pillanatban megmentette Vent, a tulliaiak már a földre teperték. A tizedes a király felé nyújtotta a kezét.
– Be kell kötözni a sebed, uram – mondta aggódva.
A király zavart tekintettel nézett rá.
– Gyere velem, uram, kérlek! – kérte a harcos újra, és átölelte a király derekát.
Ven hagyta, hogy katonája biztonságos helyre kísérje.
Egy hosszú erdősávon haladták át, melynek egy része, kelet felé meredek hegyoldalon folytatódott. Ven kapitányával és néhány tiszttel azon vitatkozott, érdemes-e a marlákkal nekivágni a hegynek.
– A barlangokban könnyen elrejtőzhetnek – vélte egy fiatal tiszt.
– Ez azért már túlzás lenne! – a testőrkapitány szinte felháborodva ellenkezett.
A következő pillanatban iszonyatos erejű nyílzápor zúdult rájuk a fák közül.
– Le a nyeregből! – ordította Ven, ő maga is a földre ugrott, fél térdre ereszkedett marlája mellett. – Elő az íjakat! – parancsára a tegezekből előkerültek a felhúrozott íjak, a harcosok tizedenként egy-egy őrrel hátrahagyták marláikat, és megpróbáltak vonalat tartva elhelyezkedni a fák között.
– Mit akarsz tenni, uram? – kérdezte a testőrkapitány a király mellé kúszva.
– Felgyújtjuk az erdőt – mondta Ven pillanatnyi töprengés után.
– Mi is itt veszünk, uram! – tiltakozott a férfi elsápadva.
– Tüzes nyilakat lövünk ki az út keleti oldalán álló fákra, a szél délnyugatról fúj, vissza, dél felé a mezőre ki tudunk menekülni.
– Ez őrültség, uram! – vetett ellen egy másik tiszt is.
– Nem mindegy, hogy halunk meg? – kérdezte a király dühösen. – Ha itt maradunk, a marlákat szép lassan leszedik körülöttünk, aztán minket is, ha továbbmegyünk, ugyanez a sors vár ránk. A tizedesek közöljék döntésem az embereivel, aki el akar menni, akármikor indulhat. Az itt maradók közül válasszátok ki a legjobb íjászokat.
Nemsokára marlák mögé húzódva tíz íjász sorakozott fel az úton, a király parancsára egyszerre lőtték ki nyilaikat a száraz avarba, korhadó, öreg fákra.
Ven vakmerő terve elképesztően rövid idő alatt meghozta pokoli gyümölcsét. Hamarosan egymás mellett menekült holdfény páncélos olf és feketevértes tulliai. Néhány marlát nem sikerült elég messzire vinni, azok megrémültek a füsttől, és fejvesztve menekültek, eltapostak mindenkit, aki az útjukba került. Az egyik marla felbukott, megakasztva társai menekülését. A legtapasztaltabb harcosokat is elborzasztotta az egymás testén áttörni igyekvő, pánikba esett állatok látványa, és iszonyatos sikolyszerű nyerítésük.
Azok a harcosok, akik beszorultak a haldokló marlák mögé nem menekültek tovább, mintha érezték volna nincs kiút, de sem az olfok, sem a tulliaiak nem tudták egyszerűen csak bevárni a lángokat, elkeseredett küzdelem kezdődött. Az íjakat már nem lehetett használni, tőrrel, foggal, körömmel harcoltak. Ven, aki ekkor már kifelé tartott az ösvényen dél felé, katonái szorult helyzetét látva visszafordult, íjával jó pár olfot leszedett. A következő pillanatban marlája egy ellenséges nyílvesszőtől találva összerogyott, a király lába beszorult az állat teste alá. Ahogy megpróbált kimászni, egy nyíl súrolta a homlokát. Közben néhány tulliai harcos átverekedte magát a halott marlákon és emberi tetemeken, és Ven segítségére sietett.
A mezőre kijutva a király meghallotta saját nevét, a hang irányába fordult.
Egy húsz év körüli, megnyerő külsejű, sötétszőke hajú fiatalember kivont karddal rohant felé. Belizár volt, a király felismerte a nyakában függő fejedelmi aranykeresztről.
Ven saját, menekülés közben elhagyott fegyvere helyett egy halott olf teteme mellől felkapott kardot emelt védekezésre.
Az első összecsapás mindkettőjüket megdöbbentette, Ven könnyedén hárította a vágást, Belizárt pedig elképesztette a tulliai király hatalmas ereje. Csapás csapást követett, az ifjú olf minden vágást, szúrást halálosnak szánt, dühe egyre inkább elvakította. Fogait összeszorította, mozdulatai görcsössé, kapkodóvá váltak.
Ven letörölte arcáról a homlokán lévő sebből lefolyt vért, és az eddigi védekező harcmodorból támadásba csapott át. Látta a hátrálni kezdő fiatalember szemében fellobbanó rémületet, egyetlen csapással akarta lezárni a küzdelmet. Belizár azonban keresztül zuhant egy fa gyökerén, Ven kardja a feje helyett az arcát érte, és csúnyán végigvágta. A következő pillanatban egy tulliai harcos ugrott rá a királyra, és magával rántotta.
Amikor mindketten felnéztek, az olf íjászt, akitől katonája az utolsó pillanatban megmentette Vent, a tulliaiak már a földre teperték. A tizedes a király felé nyújtotta a kezét.
– Be kell kötözni a sebed, uram – mondta aggódva.
A király zavart tekintettel nézett rá.
– Gyere velem, uram, kérlek! – kérte a harcos újra, és átölelte a király derekát.
Ven hagyta, hogy katonája biztonságos helyre kísérje.
