„Hogy lássátok, mit szem nem láthat,
mi része pedig e nagyvilágnak,
nélküle élni lehet, de nem érdemes,
mert kell a vers, hogy sírj, s nevess!”
mi része pedig e nagyvilágnak,
nélküle élni lehet, de nem érdemes,
mert kell a vers, hogy sírj, s nevess!”
(A versíró, részlet)
Egyre ritkábban olvasok verseket, és ez nem jó. Elveszett valami
a világból. A hétköznapok rohanása elsodorta az elmélyülés pillanatait, amikor
magamban lehetek, magammal, a csendben, és hagyom legördülni azokat a
bizonyos könnycseppeket, nem csak az arcomon, a lelkemben is.
Troppauer Hümér rejtői figura, költő, többek között. Rejtő
Jenőnek nem sok írását olvastam, csak a Gibson Lavery néven írt westernek közül
néhányat. Így kénytelen voltam kicsit nyomozni, és mivel e-könyvként vettem
birtokba a Hajnali rózsák a Szahara felett című verseskötet, így
természetesen az Interneten néztem utána ennek-annak. Troppauer Hümér
költeményeit „a soha meg nem írt verseket tartalmazó gyűjteményben” kell
keresni, derül ki az ekultura.hu Rejtő Jenő: Az előretolt helyőrség címűkönyvajánlójából.
Ebben a felbolydult világban, ami most körülvesz bennünket,
a felmerülő kérdésekre sokszor csak abszurd válaszokat lehet adni. Troppauer
Hümér kötete is abszurd válasz. A humoros, Rejtő alkotta, légiós Hümérhez illő
költemények között felvillan jó pár olyan, ami megremegteti a szívemet, és
tudom, hogy akkor lép elő az a Hümér, akit én ismerek…
A Világ sivatag, Szívek temetője, Vihar előtt, Egy éve már,
A versíró, Félelem nélkül című versek különösen megérintettek.