2011. április 25., hétfő

Éljen a királyné!



Miközben félreverték a nagytemplom harangját, Dizavul herceg az ablakhoz lépett, és behajtotta a nehéz fatáblákat. A hatalmas harang kondulásait azonban nem zárhatta ki a szobából, ahogy apja halálának tudatát sem űzhette ki a szívéből.
A háta mögött kinyílt a nehéz tölgyfa ajtó, és hajlongva belépett Radakund nádor.
– Drága fiam – mondta, karját ölelésre tárva. – Micsoda csapás! Micsoda csapás! Egy ilyen szerencsétlen baleset, ilyen fiatalon! De neked nem kell félned, atyai jóbarátod, minden birtoka, jövedelme a rendelkezésedre áll. Csak fogadd el a lányom kezét!
Dizavul megütközve nézett az ősz hajú férfira. Első megdöbbenése után a barátjára gondolt.
Bese és a nádor lánya, Hajnal szerelmesek voltak. És Radakund most Hajnal kezét kínálja fel neki!
Felsóhajtott.
– Köszönöm, barátom! – mondta a fejét enyhén meghajtva. Szinte csak egy biccentés volt, ahogy egy trónörökösnek, vagy már majdnem királynak illett. – Kérlek, a ma éjszakát hadd, töltsem magányos gyászban, apám teteménél, de holnap mindent tisztázunk – tette hozzá, majd egy intéssel elküldte a nádort.
Radakund engedelmeskedett, úgy érezte, ma este ennél többet nem tehet.

Lent a városban nem messze Radakund hatalmas házától, egy fiatal legényke leugrott a lováról. Aztán még nyeregben ülő láncinges gazdája combjához simította az arcát.
– Hajnal! – szólt rá a vitéz nevetve. – Még meglát valaki, és hírbe hoznak az apródommal!
Az apród csilingelő lányhangon felkacagott.
– Ha végre apám elé állnál, és megkérnéd a kezem, nem kellene fiúruhában járnom!
A vitéz leszállt a nyeregből, és átölelte az apród karcsú derekát.
– Galambom! Ígérem, tisztességes asszonnyá teszlek, amint sikerült anyám családjával az örökösödési vitát rendeznem. Néhány hétre most haza kell utaznom, utánanézni a birtokaimnak… – az ifjú zavartan elhallgatott, amikor rájött, hogy amit hall, az a lélekharang.
– Isten nyugosztalja ezt a szerencsétlent! – mondta tisztelettel.
Hajnal döbbenten nézett rá.
– Azt sem tudod, Bese, kiért szól a harang…
– Bárkiért szól is, sirassák meg, és temessék el tisztességgel! Most siess haza, nehogy bajba kerülj miattam! – könnyedén rápaskolt a lány formás fenekére.
Hajnal kacagva elszaladt.
Bese nyeregbe szállt, és a palota felé indult. A harang még mindig szólt…
 „Nagy ember lehetett” – gondolta erre az ifjú. Amikor a harang elhallgatott, ágyúszó hallatszott. És Bese rádöbbent, hogy a lélekharang a halott királyt búcsúztatta, az ágyúszó pedig az új királyt köszönti.
Azonnal Dizavulra gondolt. Pontosan tudta, mit élhet át most a barátja, hiszen alig egy éve ő temette el az apját.
Megsarkantyúzta a lovát, és sebes vágtában indult a vár felé.
A kapuőrök és az ajtónállók könnyedén felengedték a fogadószobába, jól ismerte őt mindenki. Ám miután néhány percet várt, Dizavul helyett csak a főkamarás érkezett.
– Vitéz úr! A felséges úr most nem fogadja!
Bese döbbenten nézte a hivatalnok kifejezéstelen arcát, némi habozás után beletörődve bólintott.

Valamivel később már a lovát kantárszáron vezetve a fogadó felé tartott, ahol megszállt. A fegyverhordozója azonnal elé ugrott, amikor belépett az udvarra. Gyorsan elvezette, kikötötte a lovat, aztán szaladt gazdája után, hogy segítsen neki levenni a láncinget, csizmát. Futtában még bekiáltott a fogadósnénak, az ablakon, hogy melegítsen vizet a vitéz úrnak, a fürdőhöz.
– Valami készül, Jankó! – mondta Bese a karosszékben ülve, miközben Jankó a csizmáját húzta.
– Mondja csak, vitéz úr! Mondja csak!
– Őfelsége nem fogadott, pedig csak részvétem akartam kifejezni a király halála miatt.
– Ma csak a Radakund nagyurat fogadta – jegyezte meg a szolga mindentudó képpel.
– A nádort? – Bese elsápadt. Hajnalra gondolt. Fiatal kora ellenére jártas volt ő a politikában, épp eleget tapasztalt szegény apja oldalán.
Radakund bizonyára egyesíteni akarja a két házat. Bese tudta, hogy már nem halogathatja az indulást, rendezni kell a vitát a rokonokkal, hogy aztán maga mellé állítva őket, együtt támogassák Dizavult.
Radakund hatalmi törekvéseit csak egy biztos nemesi szövetség törheti le. A nádor birtokai, pénze hatalmas bandérium felállítását teszik lehetővé, nincs még egy nemes az országban, aki egymaga versenyre kelhetne vele.

Radakund nádor ezalatt magához hívatta egyetlen lányát.
Hajnalnak két kedves szolgálólánya is segített, hogy a nadrágból, ingből kibújva minél gyorsabban felvehesse szalagokkal ékített, gyöngyhímzéses ruháját.
Apja a nagyteremben várta. A hosszú asztalon álló karos tartókban számos gyertya égett. 
Radakund a lánya felé indult, a tulajdonos büszkeségével mérte végig a törékeny, barnahajú szépséget.
– Hamarosan elrendezem a sorsod. Fényes jövőt biztosítok számodra, a király, Dizavul oldalán.
A lány elsápadt.
– A király?
– Meghalt a király, éljen a király… és a királyné!
Hajnal rémülten nézett az apjára.
– Holnap mindent tisztázok Dizavullal, de biztató, hogy nem utasította vissza egyből az ajánlatot – Radakund tapsolt, aztán a lányára mosolygott. – Nem kell aggódnod, mindent elrendezek.
Közben megjelent két szolga, és két jól megrakott tálcán hozták a vacsorát.
Hajnal számára sosem teltek ilyen nehezen a percek. A vacsora végeztével apja ráadásul még marasztalta, így csak sokára tudott elszabadulni. Egyik szolgálólányát azonnal a fogadóba küldte Beséhez.
Az ablaknál ülve várta a lány visszatérését. Amikor észrevette, ahogy fehér ruhában szalad a cselédkapu felé, felpattant. Ha még egy pillanatig az ablaknál marad, láthatta volna a sötétruhás másik alakot, aki a szolgálólányt követve ugyancsak belépett az épületbe.
– Mi hír?  – kérdezte azonnal, amikor a lány zörgetése után kinyitotta az ajtót.
– Dizavul herceg hívatta a vitéz urat! Nála van.
– Akkor nem tudtad átadni az üzenetet?
A lány megrázta a fejét.

Bese ismét a királyi fogadószobában várakozott, ezúttal láncing nélkül, díszes mentében, karddal az oldalán.
Dizavul sápadt arccal jelent meg előtte, mikor az ajtónállók kitárták a nagy kétszárnyú ajtót.
– Veled érzek, barátom! – úgy tűnt, Bese megölelné a barátját.
Dizavul csak biccentett, aztán gyorsan beszélni kezdett.
– Radakund megkeresett, és felajánlotta nekem Hajnal kezét. Tudod, hogy nehézségeim vannak. Ez az ország egy forrongó katlan, és meg kell szilárdítanom a hatalmat.
– Egy hetet kérek! Egyetlen hetet! Szerzek szövetségeseket – Bese megemelte az oldalán függő kardot. – A barátom vagy, Dizavul! Együtt vadásztunk, együtt csatáztunk! Neked meséltem holdfényes éjszakákon, hogy Hajnalért dobog a szívem. Téged kértelek, amikor sebesülten feküdtem a sátorban, jó apám halála után, hogy vidd el neki a hírt, hogy én élek! És most képes lennél elvenni őt tőlem?
– Ne hidd, hogy az én szívem nem fáj, de nekem az ország sorsával kell törődnöm.
– Még ne mondj semmit, Radakundnak! A kardomra esküszöm, egy hét múlva itt vagyok a szövetség hírével. Ha nem jövök, elbuktam, és akkor tiéd Hajnal! De a barátságunkért add meg nekem ezt az egy hetet! – Bese nem könyörgött, határozott volt. A hangja egyetlen egyszer remegett csak meg a felindulástól. Abban a pillanatban, amikor kimondta a szeretett lány nevét.
Dizavul sápadtan nézte, és végül bólintott.
Bese, öklét a szívére szorítva fejet hajtott, és sarkon fordult.

Amikor Bese elhagyta a palotát gondterhelten, megtörten szállt nyeregbe. A ló csendesen poroszkált a langyos éjszakában. Az ifjú vitéz csak akkor vette észre, hogy valaki fekszik előtte az úton, amikor a ló horkantva hátrált.
A következő pillanatban a fekvő alak felugrott, és elkapta a kantárt. A sötétből csuklyás köpenyt viselő alakok vetették rá magukat Besére, és lerántották a nyeregből. Az ifjú nemesnek még a kardját sem volt ideje előhúzni.
Vörös vére keskeny patakokban csordogált le az út szélére, miközben odafönn egy felhő a Hold elé úszott…

Hajnalban a palotaőrök bukkantak rá a holttestre. Azonnal felismerték benne Bese vitézt, és értesítették a herceget.
Dizavul megrendülten állt a saroglya mellett, amelyen behúzták az udvarra halott barátját. A felső testét borító szúrt sebek láttán a herceg iszonyú haragra gerjedt, és azonnal Radakund házához indult. Hiába próbálta visszatartani, nyugtatni a főkamarás.
Dizavul gyalogosan rohant végig a néptelen utcákon. Ahogy futott haragja lassan csillapodott, és ismét ráébredt tehetetlenségére. Amikor a nádor házának kapuja elé ért, így szólt az őrhöz:
– A nádor lányával kell beszélnem!
Már nyitották is neki a kaput, és ő belépett.
Radakund köntösben, futva érkezett meg a herceg elé az udvarra.
– Látni akarom Hajnalt! – parancsolta Dizavul.
A nádor intett az őt követő szolgák egyikének, hogy siessen a lányért. Ő addig a nagyterembe vezette a felséges vendéget. 
Hajnal kibontott hajjal, zavartan lépett a helyiségbe, Dizavul láttán elsápadt. A herceg felé indult, megfogta a kezét.
– Nagyon rossz hírt hoztam – mondta halkan.
Hajnal értetlenkedve nézett rá, majd az apjára. Radakund elfordult.
– Besét meggyilkolták az éjjel.
A lány ajka remegni kezdett, arcán látszott tehetetlensége, rémülete. Ekkor Dizavul is elfordította a tekintetét róla. Ő pedig felváltva nézte a két férfit, és nem tudta, melyiket vádolja.
– Akkor már semmi akadálya, hogy felséged hitvese legyek – jelentette ki fojtott hangon.
Dizavul döbbenten, aggódva pillantott rá.  Hajnal megérintette a kezét.
– Köszönöm – tette hozzá hálásan.
Radakund megdicsőült arccal fordult a lánya felé, elmosolyodott.
– Neked is köszönöm! – Hajnal biccentett felé, és mintha már most királyné lett volna, kivonult a teremből.
A folyosón rohanni kezdett, és ahogy a keskeny ablakokon becsorgott a kelő napfénye, úgy buggyantak kis szeméből a fájdalom könnyei.