Napvitézek

Az első történeteim egyike:

 

Az öregember botját rázva rohant az ordítozó, dühödt kis csoport felé. A gyerekek szétszaladtak, csak egyikük maradt ott. A szőke fiúcska a földön feküdt, karjaival takarta az arcát. Az öreg lehajolt hozzá.
– Mas – gyengéden megérintette a vállát, a fiú lassan felnézett.
– Nagyapó – sóhajtotta.
Az öregember ölébe vette a vézna gyereket és bevitte a kunyhóba, lefektette a hevenyészett vacokra. Aztán felállt, megigazította bőrruháját, felvette díszes saruját, és elindult a főnökhöz.
A főnök kunyhója nagy volt és szép. Az öregembert azokra az épületekre emlékeztette, amiket fiatal harcos korában látott a városokban. A kunyhó előtt a főnök legidősebb fia ült, ma az őt tiszte volt fogadni a vendégeket.
– Mit akarsz? – kérdezte.
– Az unokám miatt jöttem, Ser.
Ser felállt, tépelődve nézte az öregembert.
– Megkérdezem Apámat, fogad-e.
Amikor a fiatalember eltűnt a kunyhóban, az öregember a gondolataiba merült.
Kecses paripák vágtattak a Végtelen Mezőkön, sörényüket vad szél cibálta, patáik dobogása felverte a rétek nyugodt csendjét...
– Bemehetsz – Ser hangjára összerezzent az öregember.
– Beszélj! – dörrent rá a főnök, amint belépett.
– Az unokám miatt jöttem... Kérlek, segíts, hogy megvédhessem!
– Soha semmit nem adták, mindig csak kértél, öreg. Ma újra eljöttél, pedig tudod, hogy a válaszom nem. Míg fiatal voltál, elhagytad a falut, jártad a magad útját, a fiad követte az álmaid, míg egy nap nem jött vissza többé. Hagyott maga után egy nyomorék gyereket...
– Mas csak sánta – szúrta közbe az öreg sértetten.
– Hol van az erőd? Hol a bátorságod? Miért engem kérsz, hogy védjem meg a gyermeket, vitéz?
– Mas gyenge, én pedig már öreg vagyok...
– Azt hitted, mindig magasabban leszel, mint a falu többi lakója, de az unokád nem lesz Napvitéz... Leáldozott a csillagod. Végre megtanulod, hol a helyed. Dolgoznotok kellene, de ti csak henyéltek, eltart benneteket a falu. Legyen elég ennyi! Tűnj el, öreg!
Éjszaka volt, az öregember a tűz mellett üldögélt a kunyhó előtt, Mas jelent meg a fényben, odabicegett az öreghez és lekuporodott mellé.
– Nagyapó, mesélj nekem a régi időkről! – kérte a gyerek halkan, ugyanúgy, ahogy évek óta mindig.
Az öregember megsimogatta a fiú fejét.
– Ma nem lehet, fiacskám. Menj szépen aludni! Holnap korán kelünk, és kimegyünk dolgozni a földre.
– Te nem mehetsz, Nagyapó! Te vitéz vagy!
– Hallgass! Én csak egy vén bolond vagyok...
– A múlt itt él velünk, minden nap látom a fegyvereid és Apám fegyvereit. Egy nap te is láthatod majd az én fegyvereim! Mert Napvitéz leszek én is! – A fiú már állt. Sápadt, csontos arca ijesztő  volt a tűz fényében. Szürke szemében kétségbeesett elszántság égett.
– Menj aludni! Feledd el az álmaid!
– Egyszer úgyis...
– Mars!
Az öregember nézte, ahogy a fiú eltűnik a kunyhóban, ráncos arcán lefutott két könnycsepp.

A paripák szélvészként vágtattak, aranypáncélos, vörös tollforgós vitézek ültek a hátukon.
A falu népe kinn tolongott a kapu előtt, hogy láthassa őket. Hiszen ők voltak a csodálatos Napvitézek! Minden kisfiú arról álmodik, hogy egyszer majd közéjük áll. Aztán mikor eljön az idő, csak nagyon kevesen indulnak el a Végtelen Mezők felé, és még kevesebben érik el néhány év múlva a Kék Hegyeket.
A lovasok nem vágtattak el szokott útvonalukon a Kék Hegyek irányába, a falu felé tartottak. Amikor a Napvitézek már csak néhány lóhossznyira voltak, a főnök a népe elé lépett.
A vitézek vezetője közvetlenül előtte állította meg fekete ménjét. A főnök alázatosan meghajolt. A Napvitéz leszállt a nyeregből, és levette a sisakját, szőke haján megcsillant a Nap fénye.
– Üdvözöllek, Ser – miközben karját ölelésre tárta, tett néhány lépést a főnök felé. Látszott, hogy ballábára erősen sántít...

Tánc a Szivárványon

 Ez a kis apróság a Terézanyu blog 2012-es pályázatára készült...

Egyensúlyozni, fennmaradni a Szivárványon, számomra ez az anyaság. Éteri csoda, ahol egy rossz lépés a zuhanást jelentheti.

A hétköznapok apró gondjai újra és újra ismétlődnek, majd felejtődnek. Az anyaszerep keménysége a rendkívüli helyzetekben mutatkozik meg igazán. A nagyobbik fiammal történtek sokat segítettek az élet többi területén is, így lettem toleránsabb barátnő, talán higgadtabb munkaerő. Megtanultam még jobban tisztelni az anyukám fáradozását. Megértettem, hogy a szülőknek sem tiltottak, sőt fontosak a tervek, az álmok, ám nagyon fontos az időzítés.

Mindig nehéz vállalni, ha hibázunk, anyaként azonban különösen megrázó. A kisebbik fiam 2 éves volt a nagyobbik öt, amikor a mi bombánk robbant.

Az évekig önfeláldozó Anyucira (mármint rám) hirtelen tört rá az addig elfojtott, önmegvalósítási kényszer. Előástam a fiók mélyére rejtett jegyzeteket és a CD lemezre mentett kézirataimat, és egyszerre írtam át két regényt.

Délelőttönként a játszótéren időztünk a kicsivel, miközben a nagy már óvodába járt. A délután a házimunkáé volt. Míg én itthon tettem-vettem, Apa a munkahelyről hazaérkezve, elvitte a gyerekeket a játszótérre vagy a szüleihez. Éjszakánként keveset aludtam, írtam, olvastam, és szerencsére a párkapcsolatunk is jól működött…

A nagyfiú egyre engedetlenebb és kezelhetetlenebb lett. Fegyelmezős, kiabálós szülő voltam, aki megígéri magának, hogy nem üti meg a gyereket, ezért egyre hangosabban ordít, a végén már maga sem tudja, miért. Néha ráhúztam ugyan a fiúk popsijára, de attól meg lelkifurdalást éreztem. A nagyfiam pedig egyre csak támadott, dacolt. Segítség nélkül nem jöttem volna rá, hogy az egyre növekvő szigorral, csak ártottam. Az óvó néni tanácsára megpróbálkoztunk a pszichológussal. Négyszemközt beszélgetett a fiammal, majd velem is. A megállapítása ekkor már számomra is nyilvánvaló volt: a gyerkőcnek szüksége van rám.

Kudarcot vallottam. Magára hagytam az ideje nagy részét oviban töltő gyereket. A megoldást a hibáim vállalása jelentette, és a változtatás.

Rengeteg könyvet elolvastam, hívő pszichológusoktól, angyalokkal gyógyítóktól, és persze ismert szakkönyveket is.

A megoldás ezek ötvözetéből született: leromboltuk az addigi korlátokat, és együtt alakítottunk ki új szabályokat. Az édesanyám vagy a párom gyakrabban vitte magával csak a kétévest, én pedig otthon, kettesben maradtam a naggyal. Újjáépítettük a kapcsolatunkat.

Megtanultam, ha a gyerekekkel vagyok, nem számíthat a félbehagyott kézirat, a főzésre váró ebéd, a két napja elkezdett könyv, mert a fiaim, a tündéri, érzékeny kis receptoraikkal - nem tudom, ez-e a helyes kifejezés – azonnal megérzik, hogy lélekben máshol vagyok. Ha azonban teljesen átadom magam nekik, amikor szükségük van rám, ők viszonozzák. Még időt is adnak, ami csak az enyém!

Azóta négy év telt el. Dolgozó anya lettem. Az iskolás nagyfiamnak továbbra is vannak érdekes megnyilvánulásai, de ezek már örömmel töltenek el, csak azt bizonyítják, hogy egészégségesen őrült, bohém, akár az anyja.

A könnyek, a kétségbeesés után rájöttem, sikerült! Megkönnyebbülést, boldogságot éreztem, és büszkeséget. Megoldottam, helytálltam! A szívem mélyén azért ott bújik a kétség: mi lesz a következő nehéz helyzetben? Azt is átvészeljük vagy belebukunk? Hiszem, hogy sikerülni fog! A fiaimért hiszem.

…és táncolok a Szivárványon, ha a fülembe súgják: „Anyu, szeretlek!”

Tullia eredetmondája

Krón a szerelmével üldözte Miát. Nem sokkal azután, hogy Mia gyermeke megfogant, erőszakot vett rajta – így mesélik a táltosok ősidők óta. Amint a gyermek világrajöttéről tudomást szerzett, Krón mindenütt őt kereste, hiszen azt hitte, az övé.

Mia először lirává változtatta Tullt. Kicsiny fehér bébijét egy suta nevelte, az erdő zsenge füvét ette, patakok tiszta vizét itta. Menekült a lirahímek elől, mint minden testvére.

Amikor Krón rátalált, édesanyja egy varianőstényre bízta. A kölyök elsajátította mellette a csendes vadászat művészetét, a lopakodást, a vad becserkészését. Ám innen is menekülnie kellett.

A terrák megismertették vele a falkatörvényt, megtanulta lesütni a szemét a vezér láttán. Megízlelte a közös vadászatok és az önfeledt játék ízét.

A félelmetes állkapcsú és hatalmas mancsú torkal bőrében megtapasztalta az ellenfél nélküliség magányosságát.  Króntól azonban még az erdő leghatalmasabb vadjának alakjában sem volt biztonságban, így krímadár képében tört az ég felé.

Láthatta a Végtelen Mezőket, az összes állatot, akinek a külsejét eddig magára öltötte. Repült a szél hátán, élvezettel csapott le a zsákmányra és megérezte a fiókák nevelésének felelősségét.

Vesztére Krón itt is megtalálta, épp akkor, mikor édesanyja krímadárból marlává változtatta volna. A folyamat megszakadt abban a pillanatban, amikor a krí teste marlatestté alakult, a fej már nem nyert új formát és a szárnyak sem tűntek el.

Mia soha többé nem adhatta vissza fiának szépséges emberalakját. Egyetlen egyet tehetett, beküldte a Suttogó Fák erdejébe, ahol Krónnak nem volt hatalma.

Azon a helyen, ahol a végzetes átváltozás történt, egy meleg vizű forrás fakadt és azóta is folyamatosan patakzik Mia Istennő forró könnye.

A borító Könyvíró Flóra ajándéka,  és a A Tullia meséi saját oldala

Részlet Őrző című regényemből, mely jelenleg egy kiadónál vár a sorára... Túl hosszú ideje, konkrét válasz nélkül... Talán táltos segítségre lenne szükség a döntéshez.
Tullia az én mesebeli világom, amit kislányként varázsoltam magamnak menedéknek. Kezdetleges kis rajzokat is készítettem állatokról, harcosokról, no meg térképeket.
Két teljes kézirat van ebből a világból, az Őrző és a Fények tánca, jelenleg  a harmadik köteten is dolgozom, néhány novellapályázat és az új Győri Antológiába szánt munkáim mellett. 
A fenti dolgok miatt van most ilyen nagy csend a blogomon...  
Köszönöm, azoknak, akik ennek ellenére még vissza-visszatérnek olvasgatni.

Egy pillangó könnyei (átdolgozott változat)

Ferghal újra elbukott egy tornán: ellenfele kiverte kezéből a kardot.  Az ifjú királyfi segélykérő pillantást vetett apjára, de Muinremur, a dicső harcos, a tündérkirály szánakozva elfordította róla a tekintetét. Ferghalnak a vereség nem fájt annyira, mint a tudat, hogy édesapja ismét csalódott benne.

Lehajtott fejjel hagyta el a küzdőteret, vigyázva, ne rohanjon. Így egy keveset megőrizhetett a méltóságából. A királyi fegyvernökök már legidősebb bátyjának segédkeztek, aki lovas bajvívásra készült, a szerencsétlen Ferghalra csak lekicsinylő pillantásokat vetettek. Vizet talál magának a sátorban, ha szomjas, a mellvértet meg akkor is ráérnek lesegíteni róla, ha a bátyja már kész a küzdelemre.

Art, az egyik királyi lovag együgyű fia a sátrak körül lézengett. A szőkehajú fiatalember lelke mindörökre gyermeki maradt, pedig hatalmas termetével nagy harcos lehetett volna. Vidám, játékos mosollyal ugrott a törékeny alkatú Ferghal elé, lelkesedésében majdnem feldöntötte.

A fiú az első pillanatban megrémült tőle, aztán megkérte, segítse le róla a feleslegessé vált páncélt. Art tapsikolt örömében. Rendkívüli büszkeség töltötte le, hogy segíthetett, és minden áron követni akarta kis gazdáját.

A királyfi nem szerette volna megbántani, hagyta, hogy a nyomában szegődjön. Art úgy szökdécselt mellette, mint egy óriási medvebocs, kacarászott, mesélt. A gondjaiba feledkezett Ferghal ritkán szólt hozzá, így amikor észrevette a sárga jelzőzászlót marcangoló, farkát csóváló kutyát, a szőke óriásfiúcska új kaland reményében inkább odaszaladt.

Ferghal egyedül lépett be az erdő fái közé. Elmerült az önsajnálatban, és az ismert sétaútról egy általa még felderítetlen, sűrű bokrok közt húzódó, keskeny ösvényre tévedt. Ahelyett, hogy visszafordult volna megkeresni a hazavezető utat, folytatta bolyongását. Hogy a homály vonzotta-e, vagy a tüskés bokrok szúrásai által akart vezekelni a kardpárbajban elszenvedett csúfos vereségért, maga sem tudta.

A baljóslatú ösvény keserű kedélyállapotában hívogatónak tűnt számára. A ruhájába akadó indák, levelek nem zavarták, hiszen a növények nem okoztak sebeket, szinte simogatták. A sötét utacska végül egy kicsi, elhagyatott tisztásba torkolt. Szemben egy templom romjai magasodtak, kapujától néhány lépésnyire omladozó kőfal állt. Egykor emléktáblát illeszthettek a fal közepére, mára csak a nyomai maradtak.

Ferghal kíváncsian körülnézett, de a táblát sehol nem látta. Helyette valami igazán szörnyűségeset pillantott meg… Mintha hideg ujjak simították volna végig csupasz karjait. Egész testében összerázkódott. A falmaradvány körül emberi koponyák hevertek.

Ki tudja, meddig maradt volna szinte kővé dermedve, ha nem libben be egy gyönyörű pillangó a tisztásra. Látványa, könnyed szárnyalása megbabonázta a tündérkirályfit, aki észre sem vette, hogy letelepedett a koponyák közé, úgy csodálta a pillangót körülölelő fényt és hallgatta az énekét. Az aprócska, fekete-fehér mintás lény ugyanis tiszta, emberi hangon, szívet fájdítóan, könnyfakasztóan dalolt.

Amikor a dal véget ért, a lepke leereszkedett Ferghal felemelt ujjára, és apró, csápos fejecskéjét megbillentve bemutatkozott:

– Aife vagyok, egy emberkirály lánya.

– A nevem Ferghal –  a tündérkirályfi könnyedén fejet hajtott. – Pillangóvá változtál? Azt hittem, az emberek nem alakváltók…

– Hosszú és szomorú történet az enyém – sóhajtott Aife.

– Szomorú vagyok, és hosszú ideig nem szeretnék hazamenni – válaszolt Ferghal, hasonlóan mély sóhaj után.

A pillangó, mintha csak a ruháját igazította volna el, könnyedén megbillentette a szárnyait, és mesélni kezdett:

– Apám megállapodott a szomszéd királlyal, hogy szövetséget kötnek, melyet gyermekeik házasságával pecsételnek meg. Nem akartam kényszerből hozzámenni senkihez, fellázadtam. Apám könyörgött, hogy legalább ismerjem meg a választottját, de én nem voltam hajlandó semmi engedményre – mesélt a pillangó, s ezalatt apró gyöngyök hullottak a földre.

Ferghal úgy vélte, könnyek.

– Elrejtőztem. Sértett voltam, a dühöm elvakított – sóhajtott Aife –, és én, balga szerződést kötöttem az erdő láthatatlan szellemével, hogyha a herceg, aki feleségül akar venni, utánam jön, a szellem elpusztítja őt. Cserébe néhány meghatározott napon énekelnem kellett az erdő kijelölt pontján. Egy hajnalon, mikor épp énekeltem, néhány vándorló, álarcos lovag tévedt arra. Elbűvölte őket dal, engem pedig egyikük tiszta, mélytüzű, fekete szeme…

Hazatértem, és borzalmas hír fogadott, a vőlegényem eltűnt apja várából. Az ismeretlen lovag iránti szerelmem ráébresztett, irtózatos dolgot követtem el, mikor halálát kívántam valakinek, aki sosem ártott nekem. Ismét felkerestem a szellemet, könyörögtem, hogy bontsuk fel a megállapodást, ám ő hajthatatlan maradt. Mennydörgő hangján megfenyegetett, menekülnöm kellett, recsegtek, ropogtak körülöttem a faágak, ahogy a láthatatlan szellem lehelete szélviharként cibálta őket.

Amikor szerelmem visszatért a vándorútjáról a társaival, elmeséltem nekik szörnyű balsorsom, megesküdtek, hogy elűzik a gonosz szellemet.

A királyok ezalatt tovább keresték az eltűnt herceget. Megállapodtak, hogy minden erdei imahelynél egy falat emeltetnek egy táblával, melyre ráíratják az eltűnt herceg, Carnedyr nevét. A nép és a királyok hűbéresei pedig egyre szépítgették ezeket az emlékhelyeket. Szobrokat helyeztek el, virágokat és más áldozati tárgyakat vittek.

Amikor a kedvesem harcosaival felsorakozott a tisztáson, már itt állt ez a fal, rajta a tábla. Az addig láthatatlan szellem megtestesült, és egy csapat katonává változott. Úgy tűnt, a védelmezőim erőfölényben vannak. Ám abban a pillanatban, hogy elhullott a gonosz egyik harcosa, vele együtt összeesett az őt ledöfő lovag is. A kedvesem és ellenfele tartottak ki a legtovább.

„A síron túl is őrizlek, szerelmem!” kiáltotta kétségbeesetten. Tudta, ha kioltja az egyetlen megmaradt harcos életét, ő maga is vele hal. Mielőtt összerogyott volna, utolsó sóhajával elrebegte nekem a nevét: „Carnedyr!” Apám által kijelölt vőlegényem! Én magam öltem meg a szerelmem és szabadítóm!

Mélyen a szívembe zártam borzalmas titkom, és legszívesebben követtem volna Carnedyrt a halálba. A gonosz szellem elenyészett, megállapodásunk értelmét vesztette, ezért nem tértem vissza az erdőbe, amikor énekelnem kellett volna.

Hiába pusztult el a szellem, az átka elkísért, azon a hajnalon medveként ébredtem az ágyamban. Kiszöktem a várból, és elrejtőztem, máskülönben apám vadászai megöltek volna.

Ide menekültem. Kedves halottam és a társai azóta is temetetlenül feküdtek, senki nem adta meg nekik a végtisztességet. 

 A következő hajnalon, ismét emberként ébredtem. Továbbra sem vágytam már énekelni, de rendszeresen állattá változtam a szellem által kijelölt napokon. A végzetem folyton visszaűzött ide, őzként, nyúlként, kismadárként.

Mikor nyúlként menekültem, két orvvadász megtámadott, de az aranybetűs kőfal láttán inkább sorsomra hagytak, és lefeszítették a táblát. Az aranykincs többet ért nekik, mint egy soványka kis nyúl. Tehetetlenül néztem a borzalmas pusztítást, ahogy meggyalázták Carnedyr végső nyughelyét. Úgy érzem, a pillangó lesz az utolsó alakom. Ha nem tudok rávenni valakit, hogy eltemesse a halottakat, úgy indulok el a Túlvilágra, hogy Carnedyr lelke tovább bolyong a két világ között. Amíg ő nem talál békét, én sem nyerhetek nyugodalmat.

– Carnedyr egy ezek közül? – kérdezte a Ferghal összeszoruló torokkal, a koponyákra mutatva. Most látta csak, hogy a csontokon kívül fegyverek is hevernek körülöttük.

A pillangó jó ideig csak a szárnyait billegette, aztán alig hallhatóan, mintha csak a szél sóhaja lett volna így szólt:

– Az emlékműnek támasztott kard a hercegé… Mennem kell, Ferghal. El kell rejtőznöm, mielőtt eltűnik az utolsó napsugár, mert ha megérint, magába szív, és elveszik az esély, hogy holnap újra próbálkozzam. – Ismét apró gyöngyök hullottak a pillangó szeméből.

– Majd én segítek neked! – Ferghal elszántan felugrott.

– Te egyedül kicsinyke és gyenge vagy, hogy eltemesd a harcosokat. Elárultam Carnedyr szerelmét. Nem is reménykedem már, hogyha végre találkozunk, megbocsát, de mégis harcolok érte. A lelkifurdalásnál nincs borzalmasabb büntetés. Ha elfutunk a hibáink, a gyengeségeink elől, sosem lesz alkalmunk jóvátenni, amit elrontottunk.

Ferghal szánakozva nézett az ellibbenő pillangó után.

– Várj, Aife! Várj! Visszajövök a bátyáimmal, megmutatom nekik ezt a helyet, eltemetjük a herceged és a harcosait. Ne sírj, Aife! Ne sírj többé!

A tündérkirályfi összeszedegette az apró gyöngyöket, majd az erszényébe rejtette őket.

Ferghal megállt a friss hantok mellett, hálásan végignézett hat daliás bátyján. Elővette az erszényt, a tenyerébe szórta és megszámolta a gyöngyöket, hogy tudja, hogyan ossza szét őket. Éppen huszonegy fehér gömböcske csillogott a kezében, visszatükrözve a lenyugvó Nap vöröses fényét.

– Köszönöm, testvéreim, hogy egyetlen szavamra eljöttetek és segítettek – mondta az ifjú tündér komoly arccal. Nagy és erős bátyjai csak mosolyogtak.

– A  barátom, aki megkért, hogy temessük el kedves halottait, szeretné megköszönni, amit érte tettetek – Ferghal minden testvérének három gyöngyöt adott, közben komolysága eltűnt, elfogódottan mosolygott.

– Ezek egy pillangó könnyei, nem tudom, mire valók, de egyszer talán hasznukat látjátok majd.

Amikor legfiatalabb bátyja elé ért, és átadta neki is a járandóságát, ő ezt mondta:

– Egy pillangó szárnya képes vihart kavarni, a könnyei talán csillapítják azt.

Ferghal bólintott, nagyon nyelt, mielőtt újra megszólalt:

– Hazátlan emberek nyugszanak a földünkben. Kiváló kardforgatók voltak, mégis az otthonuktól távol, boldogtalanul haltak meg. Én folyton csak ügyetlenkedem, sikertelen vagyok a tornákon, de ma talán segítettem néhány harcosnak, hogy megpihenjenek a Béke Földjén. Testvéreim, nem elég ez?

– Mit szeretnél, Ferghal? – kérdezte legidősebb bátyja megsimogatva a fejét.

– Szeretnék útra kelni, megismerni a világot, távoli földek népeit. Mesélni nekik rólatok, aztán visszatérni és mesélni az ittenieknek róluk… – Ferghal észre sem vette, mikor bátyjai szinte egyszerre helyeslően bólintottak. 

A tündérkirályfi figyelmét egy ellibbenő pillangó vonta magára. A szél lágyan csengő dallamot repített felé, ami a füléhez érve így hangzott: „Köszönöm!”

A fénylő szárnyú, törékeny lepke egyenesen a lenyugvó Nap felé repült, és amikor az utolsó sugárka lebukott a hegyek mögé, a pillangó elenyészett a kihunyó fénnyel…

(A történetet a kép alapján, Bells Képekbe zárva pályázatára írtam még a télen, most egy kicsit átdolgoztam.)

Kis húsvéti csoda

Hirtelen rengeteg gond és kérdés szakadt rám, melyek egy részét nem is tudom megoldani, csak az idő adhatja  meg a választ. Mások közvetve, de mélyen érintenek, és a kimenetelük jelentősen befolyásolhatja az én sorsom is. Elintézendő feladatok sorakoznak előttem, a falak pedig csak emelkednek.

A telefonszámok, amiket hívtam, foglaltat jeleztek, akiket kerestem, elmentek otthonról, vagy túl elfoglaltak voltak. Menekültem,  világgá mentem volna, akár kislány koromban. 

Aztán beült hozzám valaki, a könyvek közé, és a gondjairól mesélt, segítséget kért, másvalaki rám bízott egy titkot. Ez ráébresztett, nemcsak nekem vannak gondjaim, nemcsak előttem sorakoznak kérdőjelek. 

Egy régi ismerős rám köszönt az utcán. Olyanoknak hiányoztam, akikről azt hittem, észre sem vettek eddig. Valaki megkérdezte, hogyan segíthet. 

Ebből tudhatom, hogy nem vagyok egyedül itt a Földön sem, fizikai valómban. A lelkem rég tudja, hogy van egy Otthon, van egy Hely, ahova hazavárják, de néha a kis önző földi lényem is szeretné, ha szeretnék... 

Félbehagyott írásaimnál újra szépen nő a sorok száma, új pályázatokkal is foglalkozom.  A gondok nem oldódtak meg, az az idő még várat magára, de az elveszett remény visszatért. És már hiszem, hogy valami új kezdődik ezzel a tavasszal, ezzel a Feltámadással.

Minden kedves olvasómnak és barátomnak kívánom, hogy a legnagyobb nehézségek közötti is találja meg a reményt, pillantsa meg a legsötétebb felhők között is azt a kicsi rést, ahol Rá ragyog a napfény!

   

Áldott Húsvétot!

Dsida Jenő: Utolsó vacsora

Kezében megtörik az ostya.
Az arca ólomszürke már.
(Szétzilált ágyán Mária töpreng:
Merre jár, jaj merre jár?)

Júdás éjsötét szemébe
kapzsi vágyak karvalya ül ki.
(Mária sóhajt csendesen;
Fájdalmas áldás Jézust szülni.)

– Bizony mondom, az Atyához megyek,
mielőtt a Vigasztalót hoznám –
(Mária susogva fohászkodik:
Vezéreld haza hozzám!)

Fáklyások lopóznak a hegyre,
az olajfák furcsán összesuhognak...
(Mária egyedül sírdogál:
Mi lesz holnap?)

Hirtelen búgó szélvihar hördül,
a Cedron morajlón felrian –
(Mária belesikolt az éjbe:
Meghal, meghal a fiam!)

***

Jesus Christ Superstar (1973) Gethsemane

***

JIM

Jim Morrison: a félelem  - Földes (HOBO) László fordításában (részlet)

...

Félelem a Farkastól

és a saját

árnyékától

A Farkas aki a szikla alatt lakik

meghívott

hogy igyak a hűvös 

vizéből

nem azért, hogy lubickoljak vagy fürödjek

hanem hogy otthagyjam a Napot

és megismerjem a halott sivatagi éjszakát

és azokat a laza embereket akik játszanak ott

aha

gyere már csábítják az utazót

a bátor utazót

kíváncsian bele a sötét anyaméhbe

a sírok vigyorognak

az éjszaka indiánjai 

az éjszaka szemei

Nyugat felé csalogatnak

a bordélyházba, a vérfürdőbe,

Az Álomba

a Hódítás

az Utazás sötét álma

bele az éjszakába, Nyugat felé az éjszakába

Világgá mentem...

S.T.É.G.- es gyakorlat - Kiálts némán!

Egy ideje az Őrző folytatásán dolgozom... A S.T.É.G-en pedig épp kapóra jött a "Lázadj!" feladat, hogy ismét megszólaljak Triar hangján:

Az aranymarla nagyot szökkenve eliramodott, a nyomába eredtem. Játszadozott velem az aranysörényű! Közel engedett magához. Azt hittem, bármelyik pillanatban befoghatom. Ám mire eldobtam volna a kötelet, folyton megugrott. Épp egy tisztáson vágtam át, amikor úgy tűnt, sikerült sarokba szorítanom. A sűrű bozót végre megállította, fújtatva fordult meg.
A szemébe nézve vetettem felé a kötelet. A hurok rászorult kecses nyakára, de abban a pillanatban megrántotta magát. Kirepültem a nyeregből…
Még sütött a nap, amikor újra feleszméltem, a nyári meleg ellenére fáztam. Egy félig elkorhadt, vihar által kicsavart fa mellett hevertem. A lábamon csatakos volt a nadrág, azt hittem, egy patakba zuhantam. Odanyúltam. Nem vízben feküdtem, a saját vérem vöröslött a kezemen. A vér ízét éreztem a számban is. Majd szétrobbant a fejem, lángolt az arcom. Összerázkódtam. El akartam fordulni, hogy összegömbölyödve harcoljak a hideg ellen, ám izmaim nem engedelmeskedtek. Küszködve próbálkoztam újra és újra…
A szobámban tértem magamhoz. Mélia, a nővérem és Lakor, a táltos arcát láttam magam előtt. A táltos alaposan megvizsgált, de én semmit nem éreztem. Nem fájt összezúzott jobb térdem sem… Megbénultam!
Lakor azt mondta, talán nem tört el a gerincem, csak folyadék gyűlt össze körülötte, gyógyfüves borogatással a duzzanat megszüntethető, és újra járhatok. A járás álomnak tűnt, akár az aranymarla.
Mélia nem tudta titkolni rettentét, folyton elkapta a tekintetét az arcomról. Tükröt kértem tőle. Reszketve adta át a sajátját, melyben egy szörnyszülöttet pillantottam meg. Hosszú, mély vágás húzódott a jobb szemem sarkától az állcsontomig. Láttam Mélia szemében a könnyeket. Engem siratott: Triart, a harcost, a királyt…
A szánalma jobban fájt minden sebnél. A táltos felajánlotta, hogy elvisz a Mia Könnyeinek nevezett gyógyerejű forráshoz. Habozás nélkül igent mondtam. Nem hittem a gyógyulásban, dehogy hittem, egyszerűen menekülnöm kellett. El a szánalomtól, a könnyektől!
Amikor megérkeztünk, a testőrök sátrat feszítettek fölém. Lakor pár falat apróra vágott húst hozott. Úgy látta, sokat javult a seb az arcomon, megpróbálhatok enni. Elhárítottam a kínálást. Lakor bólintott.
– Elmegyek gyógyfüvekért, de a testőrök itt vannak, hoznak húst, ha megéhezel.
Elment, én pedig heverésztem tehetetlenül, és gondolkodtam.
Mit akarsz, Lakor? Éljek? Élettelen lábakkal. Összeroncsolt, torz arccal. Azt ígérted, a lábam idővel megmozdul… Elment az eszed, táltos, meg az enyém is! Rég át kellett volna vágnom a saját torkomat. Megteszem, esküszöm! De előbb veled végzek, Lakor, ha visszajössz, és etetni akarsz!
Egy testőr lépett mellém.
– Felséges úr, ennél valamit?
– Lakor már adott – feleltem.
A testőr biccentett, és elment.
Ilyen egyszerű? Hideg megkönnyebbülés járta át a lelkem. Csak feküdtem a takaró alatt, de már tudtam, mit teszek.
Lakor az alkonnyal együtt érkezett vissza.
– Milyen békés az arcod, felség. Örülök. Hozzak egy kis ételt?
Mosolyogva megráztam a fejem. Mosolyogva? Látványos grimasz lehetett, az én dagadt, véres, ocsmány képemen.
– Nem kívánsz enni?
– A testőr már adott.
Lakor helyeslően bólintott.
A kezem ökölbe szorult. Újabb csatát nyertem. Émelygést éreztem, de miután vizet kértem, az is eltűnt. Lehunytam a szemem.
Eljött a hajnal. Lakor ismét ételt ajánlott, aztán a testőr is, könnyedén közöltem, már ettem.  Megértőek voltak, nem zaklattak többé.  Egyre közelebb kerültem a győzelemhez.
Amikor Lakor jött, hogy lemosson, már csak zsibbadt fáradtság ölelt körül. A kevés erőt, ami bennem maradt, a karom és a nyakam mereven tartására fordítottam, hogy megnehezítsem a táltos dolgát. Valamivel később mámorító érzés volt elsüllyedni a tehetetlenségben. Kivert a víz, egyszerre fázott és tüzelt a testem…
Lakor üvöltése távolról jutott el hozzám:
– Ezek szerint napok óta egy falatot sem evett?
– Urunk azt mondta, te adtál neki…
– Miára! Nem engedem, hogy feladja!
Elkéstél, Lakor, már csak néhány sóhaj kell a győzelemhez…

Szómagyarázat: Mia – istennő, marla – lószerű, kétszarvú állat

Sárkányvadászok - Tyr

Forrás: Dragon Age

 

A sárkányok az Embervilág elpusztítására törtek. Egymás után támadták meg a Királyság erődítményeit, a legtöbbet a földdel tették egyenlővé. A sárkányhorda ez idő tájt Lady Frolla erdei birtokának, Tindenolnak ostromára készült. A nem éppen fiatal, de sokak szerint még mindig kívánatos, magányos özvegyasszony elmenekült egy másik, biztonságosabbnak vélt birtokára, az erdő szívében rejtőző kis vadászkastélyt pedig a szolgáira hagyta. Ők szinte mind a közeli faluból származtak, így nem tudtak hova futni. Rokonaik a veszély közeledtével egyre nagyobb számba csatlakoztak hozzájuk, hiszen fából, nádból összetákolt viskóiknál a vár kőfalai biztosabb védelmet nyújtottak. A magára hagyott várnép tagjai nap, mint nap várták a Lady által megfizetett sárkányvadászokat. A nem sokkal alkonyat előtt érkező, felmentő seregnek még jó indulattal sem nevezhető szedett-vedett társaság különféle korú és származású, de nagyrészt szegényes ruházatú, bárdolatlan alakokból állt. A fegyvereiket ruháikkal ellentétben tisztán, és nagybecsben tartották.  

Vezetőjüket kapitánynak szólították. Tyr a harmincas évei közepén járt, erőteljes, társai fölé magasodó alakja sokat próbált harcosnak mutatta. Fekete haját rövidre vágatta, és a szakálla is rendezettebb volt, mint legtöbb társáé. Sem apját, sem anyját nem ismerte. Gyerekkorától kardforgatásra nevelték. Apródként kezdte egy báró házában, aki családi barátként magához vette, miután anyja belehalt, hogy őt világra hozta. Nevelője, mikor úgy látta, a fiú már eleget tud a harcról, hogy megéljen belőle, útjára bocsátotta. Búcsúzóul még elmondta, fogalma sincs, hol találhatja meg állítólagos apját, egy felségárulásért száműzött őrgrófot.

A fiatalember szerencséjére mindig akadt valaki, akinek éppen elszámolnivalója volt a szomszédjaival vagy a földjén garázdálkodó orvvadászokkal, rablókkal. Sosem kérdezte a miérteket. Elvégezte a munkát, átvette az arannyal telt erszényt, és odébbállt. Lassan hírnevet szerzett, egyre többen csatlakoztak hozzá. A sárkányhordák megjelenésével pedig még nagyobb szükség lett az olyan szabadcsapatokra, amit ő is vezetett. A váraikat féltő nemesek mindent megadtak volna a védelemért, ahogy a szépséges és gazdag Lady Frolla is.

A harcosokat egy ősz hajú, kórószerűen sovány és darabos mozgású férfi fogadta, a vár ispánja. Tyrt már ismerősként köszöntette, de úgy tűnt, meglepte, hogy sárkányvadászként érkezett. A kapitány került minden felesleges mozdulatot, egyszerű, világos szavakkal, de határozott hangon beszélt, miközben az ispán idegesen, el-elcsukló hangon ecsetelte, mennyire várták már a vadászokat, és milyen nagyszerű étkeket tálaltak fel a kastély nagytermében.

A sárkányvadászok sosem bízták lovaikat idegenre, így a csapat erre kijelölt tagjai vezették el a hátasokat az istállóba, míg a többiek a lépcsőn át követték az ispánt a kastély belsejébe.

A férfi Tyrt a hosszú asztal főhelyére vezette, és döbbenten nézte, ahogy a kapitány zsákját, takaróját és a fegyvereit, néhány lépésnyire a párnázott karosszék mögött, takaros kis kupacba rakja. A sárkányvadászok mind hasonló módon helyezték el saját felszerelésüket. Utána azonban nem nagyon kellett bíztatni őket. Amint asztalhoz telepedtek, mohón a sültekkel, sajtokkal és gyümölcsökkel teli hatalmas tálakra vetették magukat. 

Tyr jobb oldalán régi cimborája, Delpo, egy tömlöcöket is megjárt rablólovag ült. A vörös varkocsú, széles vállú, széles hátú fickó asztalszomszédjának, a csak nemrég hozzájuk csatlakozott, szép Lirnának tartott előadást a sárkányseregről. Tyr nem tudta megállni, hogy ne bosszantsa egy kicsit Delpot.  A lányra kacsintva mondta:

– Már rendszerezte is a dögöket, de a csodaszert, amivel legyőzhetnénk őket, még neki sem sikerült megtalálnia.

– Igazán? – Lirna még kíváncsibban fordult Delpo felé, nem is foglalkozott a kissé sértődött képet vágó Tyrrel.

A vöröshajú harcos kapva kapott az alkalmon, és részletes magyarázatba kezdett:

– A kicsi vakmerőket, amik közel jönnek az emberhez, és a csőrükkel, hegyes kis karmaikkal mély vágásokat ejtenek, apróknak nevezzük. Ők támadnak először. Az elkapók érkeznek a nyomukban, általában párban repülnek. Karmos lábaikkal elkapják a harcosokat, a kisebb termetűeket egyedül, a nagyobbakat ketten.  Felemelkednek velük, aztán elengedik. Éjjelente sokszor hallom a társaim rémült sikolyait, és lezuhanó testük ijesztő puffanását a köveken... Az utolsó rohamban támadnak a tűzokádók. Ezek a legnagyobbak, ők felgyújtják a házakat, várakat, és a még talpon maradt harcosokat.

– Tapasztaltam – Lirna sóhajtott –, az egyszerű íjammal és nyilaimmal semmit nem értem ellenük, tehetetlennek éreztem magam.

– Az íjad kiváló fegyver, hölgyem, megvizsgáltam. Nyílvesszőket pedig majd adok neked – Delpo beszéd közben gyanakodva figyelte, ahogy egy dúskeblű, szőke, vastag copfos szolgáló bort tölt Tyr serlegébe. A kapitány a derekát átölelve magához húzta a lányt, aki kuncogva a férfi fülébe duruzsolt, és a mellkasát simogatta.

Lirna követte Delpo tekintetét. A harcos ezt észrevéve vállát vonogatva megjegyezte:

– Tyrt szeretik a nők, és persze ő is szereti őket.

– Sosem volt családja? – kérdezte Lirna kíváncsian.

Delpo vállat vont.

– Akad egy-két kölke imitt-amott, gondolom.

A lány elkerekedett szemmel nézett rá.

– Micsoda? – meglepetés és rosszallás érződött a hangjából.

– Nem tudom biztosan, de hát kinek nincs – védekezett Delpo.

Tyr a szolgáló válla felett figyelte Lirnát, hirtelen letette öléből a lányt.

– Vidd tovább a bort a többieknek, csillagom!

Miután a lány kissé sértődötten továbbment, a férfi elvett egy nagy szelet sajtot az előtte lévő tálról és beleharapott.

Egy tanácstalan tekintetű harcos jelent meg a terem ajtajában, kutatva körülnézett. Tyrt észrevéve futva indult felé, a kapitány is felfigyelt rá, intett neki.

– Valami készül, aprók gyülekeznek a közeli fákon – hadarta a fiatalember.

– Micsoda? Megindítják a támadást?

A harcos csak széttárta a karját.

– Ahhoz túl kevesen vannak.

A közelben ülők mind hallották a szavait, érdeklődve várták Tyr döntését.

– Egyszer sem fordult még elő, amióta harcban állunk velünk, hogy ne csapatban támadjanak, távolról indulva… Vajon mire készülnek? – Lirnára nézett. – Menj fel a kapuhoz az őrtoronyba, figyeld a mozgásukat, és jól jegyezz meg mindent! Maradj ott, ne gyere le, amíg nem küldök érted! – a határozott utasításra a lány elszántan biccentett. Tyr ezután Delpo felé fordult. – Te indulj a déli bástyára! Én megnézem, mennyire védett a belsőudvar – iszonyatosat káromkodott, a fejét ingatta. Megvárta, míg Lirna és Delpo, fegyvereiket magukhoz véve távozik, majd maga is a felszereléséért ment. Kardját a hátára szíjazta, kezébe vette szárnyas pengéit.

– Menj vissza az őrhelyedre! – a hírt hozó harcos nyomában maga is elhagyta a nagytermet. A folyosón balra fordulva, egy a fogadóoldalinál keskenyebb lépcsőhöz ért. Könnyedén leszaladt az alkonyi fényben fürdő belsőudvarra.

Szinte dermesztő volt a csend, semmi nem mozdult. Nem lehetett hallani a támadó sárkányok vijjogását, sem a szárnyuk keltette sivító hangot, de a környező erdő madarai is elhallgattak.

Egyszer csak, mintha a semmiből tűnne elő, egy apró jelent meg, kis szárnycsapásokkal körözött. Tyr utána fordult, tekintetével követte a röpte ívét. Két harcosa futva érkezett hozzá.

– Itt vagyunk, Tyr, ha segíteni kell – mondta a magasabbik. Feszülten figyelte, ahogyan egyre több apró termetű sárkány gyűlik köréjük. – Ezek meg mit akarnak?

– Felderítenek, vagy talán tárgyalni próbálnak – morogta Tyr, nem úgy nézett ki, mintha tréfálkozna.

Az aprók száma nőttön-nőtt, a szokottnál sokkal halkabban, szinte lopva érkeztek. A három harcos egymásnak hátat fordítva állt az udvar közepén, lassan utánuk fordulva követték a sárkányok mozgását.

Azok hirtelen támadtak, félelmetes sebességgel, egy beazonosíthatatlan jelre vetették magukat a férfiakra.

Tyr szárnyas pengéivel szélsebesen hadonászott maga körül, gondolkozni, célozni nem maradt ideje. Egy az arcának repülő sárkány éles karma mélyen végigszántotta a bőrét. A fegyverei kihullottak a kezéből, üvöltve kapott a szeméhez. Az iszonyú fájdalom miatt attól tartott, megvakult. Amikor végre sikerült kinyitnia a szemét, a tenyerén vöröslő vért megpillantva, szinte örült: a látvány azt jelentette, a szeme világa megmaradt. Nemcsak az arcán lévő sebből csorgott a vér, a bal alsókarján is mély vágás húzódott. Minden tagja sajgott, mégis folytatta volna a küzdelmet, de a teste cserbenhagyta, megtántorodott, és eszméletlenül a kövekre rogyott.

Lirna futva érte utol a sötét folyosón haladó társait, akik a kapitányukat vitték egy bőrdarabokból és farudakból eszkábált hordágyon.

– Tyr azt kérte, figyeljem a mozgásukat  –  mentegetőzött – láttam, hogy baj van... Nem tudtam, jöjjek-e vagy maradjak...
– Helyesen tetted, hogy maradtál.
– Hogy van?

– Nem tudom, Lirna. A bástyáról láttuk, ahogy egy rakás apró dög gyűlt a belsőudvar fölé. Fedezték egymást. Amennyit bírtunk, leszedtünk, de mire eltakarodtak, Tyr már összeesett. Akkor bukkantak fel az elkapók, elragadták Herket és Evernt. Nem hagyhattuk, hogy Tyrt is elvigyék! Végül feladták, és elhúztak. Csak ekkor tudtunk lemenni… Csurom vér az arca, mindkét szeme…   

– Megvakult? – a lány, a nála alacsonyabb Delpo válla fölött, rálátott a hordágyon mozdulatlanul fekvő sebesültre. Ám csak a vér sötét foltjait tudta kivenni Tyr arcán, mert a menet élén haladó ispán fáklyája alig világított oda.    

Delpo nagyot nyögött, ha nem a hordágyat tartja, bizonyára a tanácstalanságára utaló kézmozdulatot tesz, így csak elkeseredett hangon válaszolt:

– Ha lemossuk, többet tudunk.

Feszült csendben mentek, csak akkor álltak meg, mikor az ispán kitárt egy ajtót. Egy fehérrel és vörössel gazdagon díszített, minden kétséget kizáróan nő által lakott szobába jutottak.

A hordágyat az ágy mellé tették. Delpo döbbenten nézett körül.

– Nincs egy kevésbé cicomás lyuk itt valahol? – kérdezte.

– A mi szobáinkon kívül csak ez az egy háló lakható, úrnőnk ritkán tartózkodik itt és akkor is csak kivételes vendégeket fogad – az férfi kétkedő arccal figyelte az eszméletlen Tyrt.

Delpo nem töprengett sokáig, lekapkodta az egymásra halmozott csipkés és hímzett takarókat és az ablak alá szórta őket. A többiek átemelték Tyrt a hordágyról a baldachin alá, a habos fehér párnákra.

Lirna enyhe rosszallással nézte Delpo barbár ügyködését, aztán közelebb lépett az ágyhoz. Tyr fölé hajolt. A férfi orrnyergén és a két szeme alatt ejtett hosszú sebből még mindig szivárgott a vér. Porral keveredve pedig rátapadt a szemére, homlokára, fekete szakállára. Delpo félretolta a lányt:

– Menj ki! – parancsolta, nem is próbálta elfojtani az érzelmeit: kétségbeesetten aggódott a cimborájáért.

– Ápoltam már sebesülteket – Lirna együttérzően mosolygott.

– Nem erről van szó. Nem tudom, hogyan reagál, ha valami nagy baj van a szemével, emiatt kértem, hogy menj ki!

– Úgy látom, a szemén csak alvadt vér van… – próbálkozott Lirna, de Delpo kituszkolta, és becsukta az orra előtt az ajtót.

A lány egy pillanatig döbbenten állt a sötét folyosón, majd elindult az egyetlen világító fáklya felé. Egy a magasba vezető lépcsővel szemben rögzítették a falra. Lirna a lépcsőn át az egyik bástyára jutott.  Bár a nap már majdnem teljesen eltűnt az erdő fái mögött, a külvilág fénye így is túl erős volt a kastély falai között uralkodó sötétség után. Összehúzta a szemét. A bástyafalhoz lépve épp rálátott a belsőudvarra. A csapat tagjai már leszórták a várfalon keresztül a sárkánytetemeket, amiket elbírtak, és halomba rakták az égetéshez. A többit együttes erővel próbálták meg felhúzni egy szekérre. Az egyik álldogáló harcos kezében felismerte Tyr szárnyas pengéit. Remélte, nem tévedett, és a kapitány szeme valóban épségben maradt. Keze egy pillanatra megremegett, ahogy a kövekre támaszkodva, mély sóhajjal körülnézett.

– Nézzétek! – kiáltotta ámulva.  Egy elkapó sárkányt vett észre a mező felett. A dög közelebb merészkedett. Tántoríthatatlan és szemtelen volt, akár a társai. Ezzel bizonytalanították el legjobban az ellenük küzdő embereket, megtörték a saját erejükbe vetett hitet.

Odalent a várfal mellett valaki már meggyújtotta a pikkelyes, barna és zöld testekből álló máglyát. Lirna utálta az égő sárkányok bűzét, de tudta, nincs más mód megszabadulni az idővel bomlásnak induló ellenséges tetemektől.

Figyelte, ahogy a felszálló füst keresztezi a vakmerő elkapó útját. Ekkor döbbenetes dolog történt, a sárkány ide-oda rángatta a fejét, mintha fuldoklott volna, majd a szárnyai lemerevedtek. Hátborzongató, fültépő sikoltással, pörögve zuhanni kezdett a föld felé. A társai tetemének füstje különös hatással volt rá…

Lirna izgatottan körülkémlelve keresgélte a várból kivezető legrövidebb utat. Gyorsan ki akart jutni a mezőre. Meg kellett tudnia, mi történt az elkapóval! Lehet, hogy a véletlen a kezükbe adta a győzelem eszközét!

Mire visszaért a szobába, már csak Delpo maradt Tyr mellett, épp akkor végzett a kötözéssel. A kapitány fejét a homlokától az orráig vastagon áttekerte fehér gyolccsal.

– Igazad volt – közölte Lirnával, miközben egy csomóba gyűrte a véres rongydarabokat. – A szeme rendben van, vigyáztak rá az istenek, de sajnos így kellett bekötöznöm, olyan erősen vérzett a seb. A balkarja is megsérült, de az csak egy kisebb vágás.

– Nem tért magához?

Delpo a fejét rázta.

– Jobb így, hamarosan kemény harc elé nézünk, hadd pihenjen. Ha felébred, a kötés miatt nem lát majd, valakinek mellette kellene maradni – sokatmondó pillantást vetett Lirnára.

– Rám gondoltál? – kérdezte a lány.

– Igen. A szolgálólányra, aki a nagyteremben az ölében üldögélt, nem szívesen bíznám – Delpo arcán kaján vigyor jelent meg.

– Tyr talán jobban örülne neki…

Delpo megveregette a lány kezét.

– Nem hiszem – mondta kedvesen.

Lirna egy pillanatra zavarba jött, de azonnal eszébe jutott a füsttől elszédült sárkány.

– Delpo, érdekes dologra figyeltünk fel egy elkapóval kapcsolatban, a többiek a belsőudvaron várnak, neked is tudnod kell, mi történt.

– Rendben! – a vöröshajú férfi kifelé indult, még egyszer Tyrre pillantott. – Vigyázz rá! – figyelmeztette a lányt, mielőtt becsukta az ajtót.  

Lirna a szoba vörös kárpittal borított falánál álló karosszékhez lépett, és a kőlapú kisasztal mellől át húzta az ágy mellé. Egy pillanatra visszalépett az asztalkához, melyen egy fém mécsestartó állt, a Tyrnek odakészített kancsó víz és kupa társaságában. A lány a márványra emlékeztető, zöld erezetű szürkés barna követ nézegette. Sosem látott még ilyet, de az egyre fogyó fényben, leginkább egy sárkány páncélos bőrére emlékeztette az ismeretlen anyag. Rövid töprengés után megvonta a vállát, ölébe vette a Delpo által ablak alá szórt takarókat, és a székbe telepedve hajtogatni kezdte őket.

Időnként Tyrre pillantott. A vastag kötés arca jó részével együtt elrejtette a fájdalom esetleges jeleit is, egyenletesen emelkedő, széles, izmos mellkasa azonban nyugodt alvásról tanúskodott. Lirna majdnem elejtette a már összehajtogatott takarókat, mikor hosszabb időre rajta felejtette a tekintetét.

A keskeny ablakon már csak gyér fény szűrődött be, zavaróan félhomályossá téve a szobát. Lirna felemelte a mécsestartót az asztalkáról, és a folyósóra indult vele, hogy tüzet szerezzen egy fáklyáról.

Épp időben ért vissza, Tyr ugyanis felébredt, és idegesen kapkodva a fejéhez nyúlt. Először a jobb kezével, majd sérült karja miatt nehezebben mozgó balkezével is tapogatni kezdte a kötést.

– Nem látok! – kiáltotta rekedten.

Lirna gyorsan letette a mécsest az asztalra, és az ágyhoz lépve elkapta a férfi kezét.

– Csillapodj! – nyugtatta. – A szemednek semmi baja, de van egy csúnya vágás az orrodon és a szemed alatt, Delpo csak a szoros kötéssel tudta elállítani a vérzést. Néhány nap és rendbe jössz…

Tyr nagyot nyelt.

– Lirna?

– Én vagyok. Kérsz vizet?

A férfi biccentett. A lány egyik kezével a feje alá nyúlt, a másikkal a kupát tartotta a szájához. Tyr néhány korty után köhögni kezdett.

– Sss! – Lirna letette a kupát, a vállát simogatva nyugtatta a férfit. A köhögés elmúltával Tyr a kötéshez nyúlt, megpróbálta levenni.

– Szedd ezt le! Tudni akarom, tényleg látok-e! – morgolódott.

– Persze, hogy látsz!

– Az udvaron még én is azt hittem, de most… – Tyr továbbcibálta a kötést.

– Majd segítek – Lirna megfogta a kezét. – Most levágom, ne hadonássz! – Az övén függő tartóból előhúzta a kését, és óvatosan levágta a férfi szeme elől a kötszert.

– Ezért bíztam rád?! – üvöltötte a váratlanul betoppanó Delpo. Dühödten fújtatva az ágyhoz vágtázott, és lecsapta a takaróra barátja fényesre tisztított szárnyas pengéit.

Tyr pislogott és hunyorgott, sziszegve tapogatta a duzzadt, már varasodó sebet az arcán, végre felnézett. Óvatos mosolyra húzódott a szája, látszott rajta, hogy még ez az apró mozdulat is fájdalommal járt. A hangja azonban már bizakodóan csengett:

– Látlak benneteket!

Delpo mosolygott.

– Tudom, hogy nehéz, de én mégis örülnék, ha új kötést tehetnék az arcodra. A seb mély, könnyen felszakadhat még attól is, ha csak hozzáérsz álmodban.

Tyr sóhajtott, segélykérő pillantást vetett Lirnára, de a lány nem állt mellé:

– Elég ronda seb, és különben is elkínzottnak tűnsz. Hamarosan megint elalszol, így észre sem veszed, hogy nem látsz.

Tyr keserűen nevetni kezdett, a hirtelen fájdalomtól az arcához kapott. Véres ujjai láttán már nem ellenkezett tovább szigorú betegápolóival.

A tompa hangból ítélve, valaki ököllel sújtott az ajtóra. Tyr felült, lehúzta szeme elől a zavaró kötést.

A lassan kinyíló ajtóban Delpo állt, kezében egy fura, csövekből, fából és kötelekből eszkábált szerkentyűvel.

– Jönnek – jelentette ki.

Tyr felült, úgy tűnt, nem érdekli más, csak a társa kezében tartott csodafegyver.

– Mi ez?

– Ez egy utántöltős, sorozatlövő nyílpuska. Míg te napokig csak heverésztél, én leköltöztem a pincébe, és hasznosan töltöttem az időt.

– Örülök, cimbora. Összeszedem magam, és indulhatunk, hogy kipróbáljuk a sorozatlövődet.

– Míg egyedül voltam ott a csendben, rengeteget gondolkoztam, Ezek nem állatok, Tyr. Emlékeznek és gondolkoznak, akárcsak mi. Pontosan tudják, elég tapasztalt vagy, hogy megállítsd őket. Nem először kerültél velük szembe, és néhány várból már sikerült elhajtanod kisebb csapataikat. Téged akartak. Értesz engem?

Tyr töprengve bólintott.

– Jobban kell vigyáznunk rád! – Delpo megjegyzését Tyr nem bírta megállni mosoly nélkül.

Nehézkesen kikászálódott az ágyból, a ruháiért nyúlt. Egész jól ment az öltözködés, a többnapos fekvéstől merev izmaiba kezdett visszatérni az élet. Delpo csak a fémlemezekből szegecselt vértek felszíjazásában segített. A szobából kifelé tartva, Tyr megpillantotta magát a sarokban álló hatalmas tükörben. A tartása kissé görnyedtnek tűnt, kihúzta magát. A sárkánykaromtól származó sebhelyet ellenben élete végig viselni fogja.

„Az életem végéig?” Újszerű, mélyről jövő érzés kerítette hatalmába, nem akart foglalkozni vele, de megnehezítette a lélegzést. A kabátjába nyúlt, és egy erszényt húzott elő. Delpotól kicsit lemaradva egy gyűrűt vett ki belőle, a rajta függő bőrszalaggal a nyakába akasztotta, és az inge alá rejtette.

A várudvaron Lirna várta őket. Tyr hozzálépett, hirtelen átölelve futó csókot lehelt a szájára.  A lány kábult, meglepett pillantást vetett rá, végül lágy simogatással viszonozta a gyengédséget, miközben az arcát vizsgálgatva ellenőrizte, valóban jól van-e.
Hirtelen felnézett, tágra nyílt szemmel Tyr válla fölé mutatott. A férfi megperdült, és már ösztönből emelte szárnyas pengéit.

Az ég szinte feketének tűnt a támadó, harci alakzatban repülő sárkányoktól.

A sárkányvadászok a végsőkig elszántan gyülekeztek kapitányuk körül. Delpo letámasztotta csodamasináját, és hatalmasat ordított:

– Hozzátok az üstöket!

Tyr értetlen arccal nézett rá.

Az elhangzott parancs után néhány pillanattal a konyha belsőudvarra nyíló ajtajában harcosok jelentek meg. Rudakon függő fémüstöket hoztak, melyekben tűz égett. Delpo elhadarta Tyrnek, amit tapasztaltak, majd a társaihoz fordult.

– Az utolsó esélyünk! Az álluk alá célozzatok, ott a legpuhább a bőrük, hadd égjenek minél többen!

A parancs elhangzott. Az íjászok a tűzüstök körül gyülekeztek. Az első aprók meredeken a föld felé fordulva megindultak.

A harc megkezdődött. Hol pengéken, hol csőrökön csillant a nap aranyos visszfénye. A sárkányok visítottak, az emberek ordítottak, mindenki ellenfelet keresett magának. Ha levágta, megölte, futott, repült a következő után. Nem gyulladt meg minden eltalált sárkány, de amelyik tüzet fogott, rikoltva sírt és lángolva zuhant le, nem egyszer embereket is megégetve. A várt, hatalmas siker azonban elmaradt, az aprókra nem volt semmilyen hatással az égő társaikból felszálló füst.

A kudarc tudata iszonyú súllyal telepedett a harcosokra, de nem hagyhatták, hogy eluralkodjon rajtuk. 

Tyr sebe felszakadt, saját vörös, és a szétszabdalt sárkányok élénk zöld vére bizarr maszkot alkotott az arcán. 

– Talán az elkapókra másképpen hat! – kiáltotta Lirnának, akit a fal mellett pillantott meg. A lány maga elé tette a tegezét, és fél térden, könyökét, a fal egy kiszökellésén megtámasztva villámgyorsan lőtte a sárkányokat. 

Az első elkapók már fel is tűntek az udvar felett, és lecsaptak. Tyrt ismét elsodorta a küzdelem Lirna közeléből. 

A csata új ritmusra váltott. Az elkapók rárepültek egy-egy harcosra, megpróbálták megragadni, és magasra emelni őket.  Az emberek a leereszkedő, így biztosabb célpontot nyújtó sárkányokat támadták. Ha időben érkeztek, a sárkány még felemelkedés előtt vagy alacsonyan elengedte áldozatát, a már elveszettnek hit harcos megmenekült. Ha sikerült a sárkánynak magasra emelkednie, a zuhanás mindenképpen halállal fenyegette az elkapott embert, akár önszántából engedte el a karmos dög, akár egy jól célzó társa lőtte le az elkapót.

Tyr Delpo figyelmeztető ordítására kapta fel a fejét, azonnal otthagyta a sárkány tetemét, amit épp ledöfött a kardjával, mikor az megpróbálta felkapni az egyik harcost.

A vöröshajú harcos a térdelő Lirna fölé vetődött, akit hátulról célzott meg az egyik elkapó. A sárkány karma belemart Delpo vállába. A férfi felüvöltött, ahogy az elkapó megpróbált vele felemelkedni. A hirtelen megforduló Lirna rémülten megragadta a derekát.

– Engedj el, te bolond! – hörögte Delpo, már könnyezve a fájdalomtól.

Az odaérkező Tyr, fogai között a késével, lerántotta a lányt a kőre. Egyik kezével belekapaszkodott a sárkány karmos lábába, a másikban pedig a kést tartva szabdalni kezdte az inakat.  Lirna rémülten nézte, ahogy a dög szárnyaival csapkodva megpróbált a két férfival felemelkedni.

Ekkor vette észre a másik elkapót. Az érkezőt tartva veszélyesebbnek, íját felkapva lőni kezdett rá. A második lövés a sárkány szemét érte, és harcképtelenné tette. Lirna így visszafordulhatott a társai felé. A sárkány még mindig nem engedte el Delpo vállát, pedig Tyr kése nyomán már ömlött a zöld vér a lábából. Lirna célba vette a csőr alatti részt, amint a nyíl a lágy húsba hatolt, az elkapó elengedte Delpot. Tyr pedig azonnal leugrott, nehogy a várfalról lezuhanó tetem magával rántsa. 

Lirna letérdelt a fájdalomtól reszkető sebesült mellé. Tyr hangosan zihálva hajolt föléjük.

– Tető alá kell juttatni – lihegte, miközben az arcáról a vér a lány kezére csöpögött.

Lirna aggódva nézett fel rá.

– Ne velem törődj! – dörrent rá Tyr, és megpróbálta felhúzni Delpot. A vöröshajú harcos, ép karjára támaszkodva maga is igyekezett felállni. Amint Tyr segítségével végre talpra kecmergett, a kapitány átadta a helyét Lirnának.

– Támogasd le a pincébe!

– Tyr! – tiltakozott Delpo, Lirna vállára támaszkodva.

A lány könnybelábadó szemmel, könyörögve mondta:

– Egyedül nem bírom megtartani!

– De igen, Lirna, erős vagy! Induljatok! Ez parancs!  – Tyr figyelte, ahogy barátai elérik a pincelejárót.  Majd a közelben heverő gazdátlan kardért nyúlt, amit valamelyik társa veszített el.  Hatalmas, sötét árny borult fölé…

Következik: Sárkányvadászok - Delpo

Már készítettem vázlatokat a folytatáshoz, és tudom, mit szeretnék kihozni a történetből, de előfordulhat, hogy a folytatás során bele kell nyúlnom az előzményekbe, ezt jelezni fogom.

Hamarosan - Sárkányvadászok!

Ha  minden jól megy, az ünnep után egy négy részes történet első fejezetét hozom nektek.
A történetet a Dragon Age játék képei ihlették, a kiinduló pont a S.T.É.G - KÉPzeld el! játéka volt. A dologhoz hozzátartozik, hogy eddig még sosem hallottam erről a számítógépes játékról, a háttértörténetről sem tudok semmit. Ha az olvasók közül valaki már játszott vele, nagyon kíváncsi leszek a véleményére, de kérem, csak a negyedik rész végén írjon a hasonlóságokról és különbségekről, mert szeretnék megmaradni a saját koncepciómnál.

Tervezett epizódok:

Sárkányvadászok – Tyr

Sárkányvadászok – Delpo

Sárkányvadászok – Lirna

Sárkányvadászok – A Titok

Tulajdonképpen négy egymással összefüggő novellát  hozok, az első három bemutatja a főszereplőket, Tyrt, Delpot és Lirnát, a negyedikben pedig fény derül a Titokra.
Remélem, a hosszú hétvége után sikerül feltennem az elsőt. Az egymással összefüggő, de mégis önálló történetek miatt, nem is olyan egyszerű a feladat. Addig is néhány kép kedvcsinálónak:

Képek: Dragon Age

Agymenés önmagunk vállalásáról és az írásról

A Szellemsegítők vagy a Mester - ki hogyan nevezi őket – mindig időben figyelmeztetnek, ha letérünk az útról, ami nekünk rendeltetett.

Egy ideje már én is fogékony vagyok ezekre a hangokra. Korábban, a fájdalmas kudarcok után, megkésve töprengtem, mit kellett volna tennem. Abban az időben még figyelmen kívül hagytam az előjeleket. Mert előjelek mindig voltak… Az Utunkat csak akkor találjuk meg, ha tisztában vagyunk magunkkal. Ez nagyon nehéz feladat, mivel folyamatosan változunk és fejlődünk. Mivel emberek vagyunk, nem lehetünk tökéletesek, csak törekedhetünk ez irányban.  

Az „önmagam nem vállalása” nálam mindig külsőségekben jelentkezik, hiszen ilyenkor a világnak akarok megfelelni.  Általában felvett színekkel próbálom elrejteni az igazi lényem, akár egy kaméleon. 

Korábban úgy öltözködtem, viselkedtem, ahogy várták. Miközben mindennap harcot vívtam,  mert szerettem volna megmutatni sajátmagam. Valahol itt kezdődhet  a tudathasadás.
Kamaszkoromban úgy mentem el egy táborban (ifjúsági vezetőképző tábor volt) hogy jellegtelen ruhákat vittem, pedig már rocker voltam. Ezek olyan se nem ünneplő, se nem laza göncök voltak. Egyszerűen rémesek. Minden kedvenc cuccom otthon maradt. A rocker külsejű elemekhez nem mertem odamenni az égő szerelésemben, és a többiekkel sem éreztem igazán jól magam…Csak később jöttem rá, hogy abban az időben magam sem tudtam még, mit szeretnék. 

Hasonló dolog történt, amikor felhagytam az írással egy időre. Ez egy buta elhatározás volt. Általában otthon ültem és írtam, vagy olvastam. Ha el is mentem valahová, nem titkoltam, hogy írok, büszkén vállaltam, annak ellenére, hogy kezdő, útkereső voltam. Beismertem, hogy még nem értem el semmit, de kerestem a kapcsolatot azokkal, akik segíthettek volna...  E téren sajnos rémes tapasztalatokat szereztem. Nem sok segítséget kaptam, csak tanácsot, indoklás nélkül, nem is egy befutott profitól ugyanazt: Hagyja abba az írást! Az irodalmi pályázatokon egymás után jöttek a kudarcok. A szüleim aggódni kezdtek, biztattak, hogy járjak el többet az ismerőseimmel. Ők is azt javasolták, persze egész más okból, amit a "nagyok", abba kellene hagynom az írást. Belementem, kerestem a programokat, közben a munkahelyemen is komolyra fordultak a dolgok,  nem volt sem energiám, sem időm  írni… Jött egy szerelem… és újra a versek… A szerelem eltűnt, az írás azóta is az életem része. 

A kis írás, amit a S.T.É.G. -re tettem fel, figyelmeztetett, hogy valami ismét nincs rendben...

Így kellett volna:

Az én kedvencem olyan, mint az emberi fényektől távoli, csillagtalan magány, vagy a lehúzott redőny mögött lágyan mesélő csend. A tenger, melyet először láttam, a nevét viseli, és egy hajó fedélzetéről nézve valóban mély, áthatolhatatlan és sötét, mint a szurok.

Ha lehunyom a szemem, az álmodás előtt látom, mint egy másik világ kapuját. Ilyen folyosó vezethet a Másvilág felé, a Fényhez. Talán ezért lett a mi vidékünkön a gyász jelképe. A halotti tor búcsúünnep, de mégis ünnep...

A szegecselt bőrdzseki kamasz éveim kitörölhetetlen része. Az utolsó pillanat a koncert kezdete, a reflektorok felvillanása előtt… Vad tombolások sötét, néha könnyes éjszakákon…

Jó és rossz egyszerre. Magába zárja, őrzi a világot, a többi színt. Elnyeli a fényt.
A szarvasbogár páncélja, a zebra csíkjai, az indiánok haja, a papok reverendája, az ónix ásvány, a szerencsekövem; a nyirkos, növényeket nevelő föld; a kárókatonák tolla, a kedvenc állatom, a farkas bundája; az egyetlen, valaha volt macskám selymes szőre, mind, mind…

Ám én az első három pont után ezt is beletettem: Gyermekkorom óta az ünnephez is köthető ez a szín. Egy finom anyagból varrt, elegáns nadrág, blúzzal, egy ruha, nemesfém kiegészítőkkel megfelelő viselet bármilyen alkalomra.

Már rájöttem, nem kell!  - Akárcsak azok a hülye göncök, abban a táborban. A fránya külsőségek megint uralkodni kezdenek rajtam!

A kis agymenésem végkövetkeztetése:

Az utóbbi időben gőzerővel koncentráltam különböző pályázatokra – három regényt küldtem el –, és túl sokat  foglalkoztam az írástechnikával. Figyeltem a véleményeket a VP-n, a Pallérozón. Hédi pályázatán magam is zsüriztem. A többi zsüritag véleményét elolvasva elkezdtem a hibákat keresni a saját írásaimban is, igyekeztem megjegyezni a tanácsokat… A végeredmény: totális zavar…

A gyógyszer: ösztönből írni! Feladat: Visszatalálni a saját hangomhoz, és közben levetkőzni a kényszert. El kell engedni a pályázatra küldött írásokat. Nem lehetnek hatással az új ötleteimre, a várakozás a végeredményre nem akadályozhat a továbblépésben. Az elküldött írások között van olyan, amit hosszú évekkel ezelőtt írtam, azóta változtam, fejlődtem, tehát a rá vonatkozó vélemény nem minősíti azokat az írásaimat, amiket még meg sem írtam...

Ideje munkához látni...