JIM

Jim Morrison: a félelem  - Földes (HOBO) László fordításában (részlet)

...

Félelem a Farkastól

és a saját

árnyékától

A Farkas aki a szikla alatt lakik

meghívott

hogy igyak a hűvös 

vizéből

nem azért, hogy lubickoljak vagy fürödjek

hanem hogy otthagyjam a Napot

és megismerjem a halott sivatagi éjszakát

és azokat a laza embereket akik játszanak ott

aha

gyere már csábítják az utazót

a bátor utazót

kíváncsian bele a sötét anyaméhbe

a sírok vigyorognak

az éjszaka indiánjai 

az éjszaka szemei

Nyugat felé csalogatnak

a bordélyházba, a vérfürdőbe,

Az Álomba

a Hódítás

az Utazás sötét álma

bele az éjszakába, Nyugat felé az éjszakába

Világgá mentem...

S.T.É.G.- es gyakorlat - Kiálts némán!

Egy ideje az Őrző folytatásán dolgozom... A S.T.É.G-en pedig épp kapóra jött a "Lázadj!" feladat, hogy ismét megszólaljak Triar hangján:

Az aranymarla nagyot szökkenve eliramodott, a nyomába eredtem. Játszadozott velem az aranysörényű! Közel engedett magához. Azt hittem, bármelyik pillanatban befoghatom. Ám mire eldobtam volna a kötelet, folyton megugrott. Épp egy tisztáson vágtam át, amikor úgy tűnt, sikerült sarokba szorítanom. A sűrű bozót végre megállította, fújtatva fordult meg.
A szemébe nézve vetettem felé a kötelet. A hurok rászorult kecses nyakára, de abban a pillanatban megrántotta magát. Kirepültem a nyeregből…
Még sütött a nap, amikor újra feleszméltem, a nyári meleg ellenére fáztam. Egy félig elkorhadt, vihar által kicsavart fa mellett hevertem. A lábamon csatakos volt a nadrág, azt hittem, egy patakba zuhantam. Odanyúltam. Nem vízben feküdtem, a saját vérem vöröslött a kezemen. A vér ízét éreztem a számban is. Majd szétrobbant a fejem, lángolt az arcom. Összerázkódtam. El akartam fordulni, hogy összegömbölyödve harcoljak a hideg ellen, ám izmaim nem engedelmeskedtek. Küszködve próbálkoztam újra és újra…
A szobámban tértem magamhoz. Mélia, a nővérem és Lakor, a táltos arcát láttam magam előtt. A táltos alaposan megvizsgált, de én semmit nem éreztem. Nem fájt összezúzott jobb térdem sem… Megbénultam!
Lakor azt mondta, talán nem tört el a gerincem, csak folyadék gyűlt össze körülötte, gyógyfüves borogatással a duzzanat megszüntethető, és újra járhatok. A járás álomnak tűnt, akár az aranymarla.
Mélia nem tudta titkolni rettentét, folyton elkapta a tekintetét az arcomról. Tükröt kértem tőle. Reszketve adta át a sajátját, melyben egy szörnyszülöttet pillantottam meg. Hosszú, mély vágás húzódott a jobb szemem sarkától az állcsontomig. Láttam Mélia szemében a könnyeket. Engem siratott: Triart, a harcost, a királyt…
A szánalma jobban fájt minden sebnél. A táltos felajánlotta, hogy elvisz a Mia Könnyeinek nevezett gyógyerejű forráshoz. Habozás nélkül igent mondtam. Nem hittem a gyógyulásban, dehogy hittem, egyszerűen menekülnöm kellett. El a szánalomtól, a könnyektől!
Amikor megérkeztünk, a testőrök sátrat feszítettek fölém. Lakor pár falat apróra vágott húst hozott. Úgy látta, sokat javult a seb az arcomon, megpróbálhatok enni. Elhárítottam a kínálást. Lakor bólintott.
– Elmegyek gyógyfüvekért, de a testőrök itt vannak, hoznak húst, ha megéhezel.
Elment, én pedig heverésztem tehetetlenül, és gondolkodtam.
Mit akarsz, Lakor? Éljek? Élettelen lábakkal. Összeroncsolt, torz arccal. Azt ígérted, a lábam idővel megmozdul… Elment az eszed, táltos, meg az enyém is! Rég át kellett volna vágnom a saját torkomat. Megteszem, esküszöm! De előbb veled végzek, Lakor, ha visszajössz, és etetni akarsz!
Egy testőr lépett mellém.
– Felséges úr, ennél valamit?
– Lakor már adott – feleltem.
A testőr biccentett, és elment.
Ilyen egyszerű? Hideg megkönnyebbülés járta át a lelkem. Csak feküdtem a takaró alatt, de már tudtam, mit teszek.
Lakor az alkonnyal együtt érkezett vissza.
– Milyen békés az arcod, felség. Örülök. Hozzak egy kis ételt?
Mosolyogva megráztam a fejem. Mosolyogva? Látványos grimasz lehetett, az én dagadt, véres, ocsmány képemen.
– Nem kívánsz enni?
– A testőr már adott.
Lakor helyeslően bólintott.
A kezem ökölbe szorult. Újabb csatát nyertem. Émelygést éreztem, de miután vizet kértem, az is eltűnt. Lehunytam a szemem.
Eljött a hajnal. Lakor ismét ételt ajánlott, aztán a testőr is, könnyedén közöltem, már ettem.  Megértőek voltak, nem zaklattak többé.  Egyre közelebb kerültem a győzelemhez.
Amikor Lakor jött, hogy lemosson, már csak zsibbadt fáradtság ölelt körül. A kevés erőt, ami bennem maradt, a karom és a nyakam mereven tartására fordítottam, hogy megnehezítsem a táltos dolgát. Valamivel később mámorító érzés volt elsüllyedni a tehetetlenségben. Kivert a víz, egyszerre fázott és tüzelt a testem…
Lakor üvöltése távolról jutott el hozzám:
– Ezek szerint napok óta egy falatot sem evett?
– Urunk azt mondta, te adtál neki…
– Miára! Nem engedem, hogy feladja!
Elkéstél, Lakor, már csak néhány sóhaj kell a győzelemhez…

Szómagyarázat: Mia – istennő, marla – lószerű, kétszarvú állat

Sárkányvadászok - Tyr

Forrás: Dragon Age

 

A sárkányok az Embervilág elpusztítására törtek. Egymás után támadták meg a Királyság erődítményeit, a legtöbbet a földdel tették egyenlővé. A sárkányhorda ez idő tájt Lady Frolla erdei birtokának, Tindenolnak ostromára készült. A nem éppen fiatal, de sokak szerint még mindig kívánatos, magányos özvegyasszony elmenekült egy másik, biztonságosabbnak vélt birtokára, az erdő szívében rejtőző kis vadászkastélyt pedig a szolgáira hagyta. Ők szinte mind a közeli faluból származtak, így nem tudtak hova futni. Rokonaik a veszély közeledtével egyre nagyobb számba csatlakoztak hozzájuk, hiszen fából, nádból összetákolt viskóiknál a vár kőfalai biztosabb védelmet nyújtottak. A magára hagyott várnép tagjai nap, mint nap várták a Lady által megfizetett sárkányvadászokat. A nem sokkal alkonyat előtt érkező, felmentő seregnek még jó indulattal sem nevezhető szedett-vedett társaság különféle korú és származású, de nagyrészt szegényes ruházatú, bárdolatlan alakokból állt. A fegyvereiket ruháikkal ellentétben tisztán, és nagybecsben tartották.  

Vezetőjüket kapitánynak szólították. Tyr a harmincas évei közepén járt, erőteljes, társai fölé magasodó alakja sokat próbált harcosnak mutatta. Fekete haját rövidre vágatta, és a szakálla is rendezettebb volt, mint legtöbb társáé. Sem apját, sem anyját nem ismerte. Gyerekkorától kardforgatásra nevelték. Apródként kezdte egy báró házában, aki családi barátként magához vette, miután anyja belehalt, hogy őt világra hozta. Nevelője, mikor úgy látta, a fiú már eleget tud a harcról, hogy megéljen belőle, útjára bocsátotta. Búcsúzóul még elmondta, fogalma sincs, hol találhatja meg állítólagos apját, egy felségárulásért száműzött őrgrófot.

A fiatalember szerencséjére mindig akadt valaki, akinek éppen elszámolnivalója volt a szomszédjaival vagy a földjén garázdálkodó orvvadászokkal, rablókkal. Sosem kérdezte a miérteket. Elvégezte a munkát, átvette az arannyal telt erszényt, és odébbállt. Lassan hírnevet szerzett, egyre többen csatlakoztak hozzá. A sárkányhordák megjelenésével pedig még nagyobb szükség lett az olyan szabadcsapatokra, amit ő is vezetett. A váraikat féltő nemesek mindent megadtak volna a védelemért, ahogy a szépséges és gazdag Lady Frolla is.

A harcosokat egy ősz hajú, kórószerűen sovány és darabos mozgású férfi fogadta, a vár ispánja. Tyrt már ismerősként köszöntette, de úgy tűnt, meglepte, hogy sárkányvadászként érkezett. A kapitány került minden felesleges mozdulatot, egyszerű, világos szavakkal, de határozott hangon beszélt, miközben az ispán idegesen, el-elcsukló hangon ecsetelte, mennyire várták már a vadászokat, és milyen nagyszerű étkeket tálaltak fel a kastély nagytermében.

A sárkányvadászok sosem bízták lovaikat idegenre, így a csapat erre kijelölt tagjai vezették el a hátasokat az istállóba, míg a többiek a lépcsőn át követték az ispánt a kastély belsejébe.

A férfi Tyrt a hosszú asztal főhelyére vezette, és döbbenten nézte, ahogy a kapitány zsákját, takaróját és a fegyvereit, néhány lépésnyire a párnázott karosszék mögött, takaros kis kupacba rakja. A sárkányvadászok mind hasonló módon helyezték el saját felszerelésüket. Utána azonban nem nagyon kellett bíztatni őket. Amint asztalhoz telepedtek, mohón a sültekkel, sajtokkal és gyümölcsökkel teli hatalmas tálakra vetették magukat. 

Tyr jobb oldalán régi cimborája, Delpo, egy tömlöcöket is megjárt rablólovag ült. A vörös varkocsú, széles vállú, széles hátú fickó asztalszomszédjának, a csak nemrég hozzájuk csatlakozott, szép Lirnának tartott előadást a sárkányseregről. Tyr nem tudta megállni, hogy ne bosszantsa egy kicsit Delpot.  A lányra kacsintva mondta:

– Már rendszerezte is a dögöket, de a csodaszert, amivel legyőzhetnénk őket, még neki sem sikerült megtalálnia.

– Igazán? – Lirna még kíváncsibban fordult Delpo felé, nem is foglalkozott a kissé sértődött képet vágó Tyrrel.

A vöröshajú harcos kapva kapott az alkalmon, és részletes magyarázatba kezdett:

– A kicsi vakmerőket, amik közel jönnek az emberhez, és a csőrükkel, hegyes kis karmaikkal mély vágásokat ejtenek, apróknak nevezzük. Ők támadnak először. Az elkapók érkeznek a nyomukban, általában párban repülnek. Karmos lábaikkal elkapják a harcosokat, a kisebb termetűeket egyedül, a nagyobbakat ketten.  Felemelkednek velük, aztán elengedik. Éjjelente sokszor hallom a társaim rémült sikolyait, és lezuhanó testük ijesztő puffanását a köveken... Az utolsó rohamban támadnak a tűzokádók. Ezek a legnagyobbak, ők felgyújtják a házakat, várakat, és a még talpon maradt harcosokat.

– Tapasztaltam – Lirna sóhajtott –, az egyszerű íjammal és nyilaimmal semmit nem értem ellenük, tehetetlennek éreztem magam.

– Az íjad kiváló fegyver, hölgyem, megvizsgáltam. Nyílvesszőket pedig majd adok neked – Delpo beszéd közben gyanakodva figyelte, ahogy egy dúskeblű, szőke, vastag copfos szolgáló bort tölt Tyr serlegébe. A kapitány a derekát átölelve magához húzta a lányt, aki kuncogva a férfi fülébe duruzsolt, és a mellkasát simogatta.

Lirna követte Delpo tekintetét. A harcos ezt észrevéve vállát vonogatva megjegyezte:

– Tyrt szeretik a nők, és persze ő is szereti őket.

– Sosem volt családja? – kérdezte Lirna kíváncsian.

Delpo vállat vont.

– Akad egy-két kölke imitt-amott, gondolom.

A lány elkerekedett szemmel nézett rá.

– Micsoda? – meglepetés és rosszallás érződött a hangjából.

– Nem tudom biztosan, de hát kinek nincs – védekezett Delpo.

Tyr a szolgáló válla felett figyelte Lirnát, hirtelen letette öléből a lányt.

– Vidd tovább a bort a többieknek, csillagom!

Miután a lány kissé sértődötten továbbment, a férfi elvett egy nagy szelet sajtot az előtte lévő tálról és beleharapott.

Egy tanácstalan tekintetű harcos jelent meg a terem ajtajában, kutatva körülnézett. Tyrt észrevéve futva indult felé, a kapitány is felfigyelt rá, intett neki.

– Valami készül, aprók gyülekeznek a közeli fákon – hadarta a fiatalember.

– Micsoda? Megindítják a támadást?

A harcos csak széttárta a karját.

– Ahhoz túl kevesen vannak.

A közelben ülők mind hallották a szavait, érdeklődve várták Tyr döntését.

– Egyszer sem fordult még elő, amióta harcban állunk velünk, hogy ne csapatban támadjanak, távolról indulva… Vajon mire készülnek? – Lirnára nézett. – Menj fel a kapuhoz az őrtoronyba, figyeld a mozgásukat, és jól jegyezz meg mindent! Maradj ott, ne gyere le, amíg nem küldök érted! – a határozott utasításra a lány elszántan biccentett. Tyr ezután Delpo felé fordult. – Te indulj a déli bástyára! Én megnézem, mennyire védett a belsőudvar – iszonyatosat káromkodott, a fejét ingatta. Megvárta, míg Lirna és Delpo, fegyvereiket magukhoz véve távozik, majd maga is a felszereléséért ment. Kardját a hátára szíjazta, kezébe vette szárnyas pengéit.

– Menj vissza az őrhelyedre! – a hírt hozó harcos nyomában maga is elhagyta a nagytermet. A folyosón balra fordulva, egy a fogadóoldalinál keskenyebb lépcsőhöz ért. Könnyedén leszaladt az alkonyi fényben fürdő belsőudvarra.

Szinte dermesztő volt a csend, semmi nem mozdult. Nem lehetett hallani a támadó sárkányok vijjogását, sem a szárnyuk keltette sivító hangot, de a környező erdő madarai is elhallgattak.

Egyszer csak, mintha a semmiből tűnne elő, egy apró jelent meg, kis szárnycsapásokkal körözött. Tyr utána fordult, tekintetével követte a röpte ívét. Két harcosa futva érkezett hozzá.

– Itt vagyunk, Tyr, ha segíteni kell – mondta a magasabbik. Feszülten figyelte, ahogyan egyre több apró termetű sárkány gyűlik köréjük. – Ezek meg mit akarnak?

– Felderítenek, vagy talán tárgyalni próbálnak – morogta Tyr, nem úgy nézett ki, mintha tréfálkozna.

Az aprók száma nőttön-nőtt, a szokottnál sokkal halkabban, szinte lopva érkeztek. A három harcos egymásnak hátat fordítva állt az udvar közepén, lassan utánuk fordulva követték a sárkányok mozgását.

Azok hirtelen támadtak, félelmetes sebességgel, egy beazonosíthatatlan jelre vetették magukat a férfiakra.

Tyr szárnyas pengéivel szélsebesen hadonászott maga körül, gondolkozni, célozni nem maradt ideje. Egy az arcának repülő sárkány éles karma mélyen végigszántotta a bőrét. A fegyverei kihullottak a kezéből, üvöltve kapott a szeméhez. Az iszonyú fájdalom miatt attól tartott, megvakult. Amikor végre sikerült kinyitnia a szemét, a tenyerén vöröslő vért megpillantva, szinte örült: a látvány azt jelentette, a szeme világa megmaradt. Nemcsak az arcán lévő sebből csorgott a vér, a bal alsókarján is mély vágás húzódott. Minden tagja sajgott, mégis folytatta volna a küzdelmet, de a teste cserbenhagyta, megtántorodott, és eszméletlenül a kövekre rogyott.

Lirna futva érte utol a sötét folyosón haladó társait, akik a kapitányukat vitték egy bőrdarabokból és farudakból eszkábált hordágyon.

– Tyr azt kérte, figyeljem a mozgásukat  –  mentegetőzött – láttam, hogy baj van... Nem tudtam, jöjjek-e vagy maradjak...
– Helyesen tetted, hogy maradtál.
– Hogy van?

– Nem tudom, Lirna. A bástyáról láttuk, ahogy egy rakás apró dög gyűlt a belsőudvar fölé. Fedezték egymást. Amennyit bírtunk, leszedtünk, de mire eltakarodtak, Tyr már összeesett. Akkor bukkantak fel az elkapók, elragadták Herket és Evernt. Nem hagyhattuk, hogy Tyrt is elvigyék! Végül feladták, és elhúztak. Csak ekkor tudtunk lemenni… Csurom vér az arca, mindkét szeme…   

– Megvakult? – a lány, a nála alacsonyabb Delpo válla fölött, rálátott a hordágyon mozdulatlanul fekvő sebesültre. Ám csak a vér sötét foltjait tudta kivenni Tyr arcán, mert a menet élén haladó ispán fáklyája alig világított oda.    

Delpo nagyot nyögött, ha nem a hordágyat tartja, bizonyára a tanácstalanságára utaló kézmozdulatot tesz, így csak elkeseredett hangon válaszolt:

– Ha lemossuk, többet tudunk.

Feszült csendben mentek, csak akkor álltak meg, mikor az ispán kitárt egy ajtót. Egy fehérrel és vörössel gazdagon díszített, minden kétséget kizáróan nő által lakott szobába jutottak.

A hordágyat az ágy mellé tették. Delpo döbbenten nézett körül.

– Nincs egy kevésbé cicomás lyuk itt valahol? – kérdezte.

– A mi szobáinkon kívül csak ez az egy háló lakható, úrnőnk ritkán tartózkodik itt és akkor is csak kivételes vendégeket fogad – az férfi kétkedő arccal figyelte az eszméletlen Tyrt.

Delpo nem töprengett sokáig, lekapkodta az egymásra halmozott csipkés és hímzett takarókat és az ablak alá szórta őket. A többiek átemelték Tyrt a hordágyról a baldachin alá, a habos fehér párnákra.

Lirna enyhe rosszallással nézte Delpo barbár ügyködését, aztán közelebb lépett az ágyhoz. Tyr fölé hajolt. A férfi orrnyergén és a két szeme alatt ejtett hosszú sebből még mindig szivárgott a vér. Porral keveredve pedig rátapadt a szemére, homlokára, fekete szakállára. Delpo félretolta a lányt:

– Menj ki! – parancsolta, nem is próbálta elfojtani az érzelmeit: kétségbeesetten aggódott a cimborájáért.

– Ápoltam már sebesülteket – Lirna együttérzően mosolygott.

– Nem erről van szó. Nem tudom, hogyan reagál, ha valami nagy baj van a szemével, emiatt kértem, hogy menj ki!

– Úgy látom, a szemén csak alvadt vér van… – próbálkozott Lirna, de Delpo kituszkolta, és becsukta az orra előtt az ajtót.

A lány egy pillanatig döbbenten állt a sötét folyosón, majd elindult az egyetlen világító fáklya felé. Egy a magasba vezető lépcsővel szemben rögzítették a falra. Lirna a lépcsőn át az egyik bástyára jutott.  Bár a nap már majdnem teljesen eltűnt az erdő fái mögött, a külvilág fénye így is túl erős volt a kastély falai között uralkodó sötétség után. Összehúzta a szemét. A bástyafalhoz lépve épp rálátott a belsőudvarra. A csapat tagjai már leszórták a várfalon keresztül a sárkánytetemeket, amiket elbírtak, és halomba rakták az égetéshez. A többit együttes erővel próbálták meg felhúzni egy szekérre. Az egyik álldogáló harcos kezében felismerte Tyr szárnyas pengéit. Remélte, nem tévedett, és a kapitány szeme valóban épségben maradt. Keze egy pillanatra megremegett, ahogy a kövekre támaszkodva, mély sóhajjal körülnézett.

– Nézzétek! – kiáltotta ámulva.  Egy elkapó sárkányt vett észre a mező felett. A dög közelebb merészkedett. Tántoríthatatlan és szemtelen volt, akár a társai. Ezzel bizonytalanították el legjobban az ellenük küzdő embereket, megtörték a saját erejükbe vetett hitet.

Odalent a várfal mellett valaki már meggyújtotta a pikkelyes, barna és zöld testekből álló máglyát. Lirna utálta az égő sárkányok bűzét, de tudta, nincs más mód megszabadulni az idővel bomlásnak induló ellenséges tetemektől.

Figyelte, ahogy a felszálló füst keresztezi a vakmerő elkapó útját. Ekkor döbbenetes dolog történt, a sárkány ide-oda rángatta a fejét, mintha fuldoklott volna, majd a szárnyai lemerevedtek. Hátborzongató, fültépő sikoltással, pörögve zuhanni kezdett a föld felé. A társai tetemének füstje különös hatással volt rá…

Lirna izgatottan körülkémlelve keresgélte a várból kivezető legrövidebb utat. Gyorsan ki akart jutni a mezőre. Meg kellett tudnia, mi történt az elkapóval! Lehet, hogy a véletlen a kezükbe adta a győzelem eszközét!

Mire visszaért a szobába, már csak Delpo maradt Tyr mellett, épp akkor végzett a kötözéssel. A kapitány fejét a homlokától az orráig vastagon áttekerte fehér gyolccsal.

– Igazad volt – közölte Lirnával, miközben egy csomóba gyűrte a véres rongydarabokat. – A szeme rendben van, vigyáztak rá az istenek, de sajnos így kellett bekötöznöm, olyan erősen vérzett a seb. A balkarja is megsérült, de az csak egy kisebb vágás.

– Nem tért magához?

Delpo a fejét rázta.

– Jobb így, hamarosan kemény harc elé nézünk, hadd pihenjen. Ha felébred, a kötés miatt nem lát majd, valakinek mellette kellene maradni – sokatmondó pillantást vetett Lirnára.

– Rám gondoltál? – kérdezte a lány.

– Igen. A szolgálólányra, aki a nagyteremben az ölében üldögélt, nem szívesen bíznám – Delpo arcán kaján vigyor jelent meg.

– Tyr talán jobban örülne neki…

Delpo megveregette a lány kezét.

– Nem hiszem – mondta kedvesen.

Lirna egy pillanatra zavarba jött, de azonnal eszébe jutott a füsttől elszédült sárkány.

– Delpo, érdekes dologra figyeltünk fel egy elkapóval kapcsolatban, a többiek a belsőudvaron várnak, neked is tudnod kell, mi történt.

– Rendben! – a vöröshajú férfi kifelé indult, még egyszer Tyrre pillantott. – Vigyázz rá! – figyelmeztette a lányt, mielőtt becsukta az ajtót.  

Lirna a szoba vörös kárpittal borított falánál álló karosszékhez lépett, és a kőlapú kisasztal mellől át húzta az ágy mellé. Egy pillanatra visszalépett az asztalkához, melyen egy fém mécsestartó állt, a Tyrnek odakészített kancsó víz és kupa társaságában. A lány a márványra emlékeztető, zöld erezetű szürkés barna követ nézegette. Sosem látott még ilyet, de az egyre fogyó fényben, leginkább egy sárkány páncélos bőrére emlékeztette az ismeretlen anyag. Rövid töprengés után megvonta a vállát, ölébe vette a Delpo által ablak alá szórt takarókat, és a székbe telepedve hajtogatni kezdte őket.

Időnként Tyrre pillantott. A vastag kötés arca jó részével együtt elrejtette a fájdalom esetleges jeleit is, egyenletesen emelkedő, széles, izmos mellkasa azonban nyugodt alvásról tanúskodott. Lirna majdnem elejtette a már összehajtogatott takarókat, mikor hosszabb időre rajta felejtette a tekintetét.

A keskeny ablakon már csak gyér fény szűrődött be, zavaróan félhomályossá téve a szobát. Lirna felemelte a mécsestartót az asztalkáról, és a folyósóra indult vele, hogy tüzet szerezzen egy fáklyáról.

Épp időben ért vissza, Tyr ugyanis felébredt, és idegesen kapkodva a fejéhez nyúlt. Először a jobb kezével, majd sérült karja miatt nehezebben mozgó balkezével is tapogatni kezdte a kötést.

– Nem látok! – kiáltotta rekedten.

Lirna gyorsan letette a mécsest az asztalra, és az ágyhoz lépve elkapta a férfi kezét.

– Csillapodj! – nyugtatta. – A szemednek semmi baja, de van egy csúnya vágás az orrodon és a szemed alatt, Delpo csak a szoros kötéssel tudta elállítani a vérzést. Néhány nap és rendbe jössz…

Tyr nagyot nyelt.

– Lirna?

– Én vagyok. Kérsz vizet?

A férfi biccentett. A lány egyik kezével a feje alá nyúlt, a másikkal a kupát tartotta a szájához. Tyr néhány korty után köhögni kezdett.

– Sss! – Lirna letette a kupát, a vállát simogatva nyugtatta a férfit. A köhögés elmúltával Tyr a kötéshez nyúlt, megpróbálta levenni.

– Szedd ezt le! Tudni akarom, tényleg látok-e! – morgolódott.

– Persze, hogy látsz!

– Az udvaron még én is azt hittem, de most… – Tyr továbbcibálta a kötést.

– Majd segítek – Lirna megfogta a kezét. – Most levágom, ne hadonássz! – Az övén függő tartóból előhúzta a kését, és óvatosan levágta a férfi szeme elől a kötszert.

– Ezért bíztam rád?! – üvöltötte a váratlanul betoppanó Delpo. Dühödten fújtatva az ágyhoz vágtázott, és lecsapta a takaróra barátja fényesre tisztított szárnyas pengéit.

Tyr pislogott és hunyorgott, sziszegve tapogatta a duzzadt, már varasodó sebet az arcán, végre felnézett. Óvatos mosolyra húzódott a szája, látszott rajta, hogy még ez az apró mozdulat is fájdalommal járt. A hangja azonban már bizakodóan csengett:

– Látlak benneteket!

Delpo mosolygott.

– Tudom, hogy nehéz, de én mégis örülnék, ha új kötést tehetnék az arcodra. A seb mély, könnyen felszakadhat még attól is, ha csak hozzáérsz álmodban.

Tyr sóhajtott, segélykérő pillantást vetett Lirnára, de a lány nem állt mellé:

– Elég ronda seb, és különben is elkínzottnak tűnsz. Hamarosan megint elalszol, így észre sem veszed, hogy nem látsz.

Tyr keserűen nevetni kezdett, a hirtelen fájdalomtól az arcához kapott. Véres ujjai láttán már nem ellenkezett tovább szigorú betegápolóival.

A tompa hangból ítélve, valaki ököllel sújtott az ajtóra. Tyr felült, lehúzta szeme elől a zavaró kötést.

A lassan kinyíló ajtóban Delpo állt, kezében egy fura, csövekből, fából és kötelekből eszkábált szerkentyűvel.

– Jönnek – jelentette ki.

Tyr felült, úgy tűnt, nem érdekli más, csak a társa kezében tartott csodafegyver.

– Mi ez?

– Ez egy utántöltős, sorozatlövő nyílpuska. Míg te napokig csak heverésztél, én leköltöztem a pincébe, és hasznosan töltöttem az időt.

– Örülök, cimbora. Összeszedem magam, és indulhatunk, hogy kipróbáljuk a sorozatlövődet.

– Míg egyedül voltam ott a csendben, rengeteget gondolkoztam, Ezek nem állatok, Tyr. Emlékeznek és gondolkoznak, akárcsak mi. Pontosan tudják, elég tapasztalt vagy, hogy megállítsd őket. Nem először kerültél velük szembe, és néhány várból már sikerült elhajtanod kisebb csapataikat. Téged akartak. Értesz engem?

Tyr töprengve bólintott.

– Jobban kell vigyáznunk rád! – Delpo megjegyzését Tyr nem bírta megállni mosoly nélkül.

Nehézkesen kikászálódott az ágyból, a ruháiért nyúlt. Egész jól ment az öltözködés, a többnapos fekvéstől merev izmaiba kezdett visszatérni az élet. Delpo csak a fémlemezekből szegecselt vértek felszíjazásában segített. A szobából kifelé tartva, Tyr megpillantotta magát a sarokban álló hatalmas tükörben. A tartása kissé görnyedtnek tűnt, kihúzta magát. A sárkánykaromtól származó sebhelyet ellenben élete végig viselni fogja.

„Az életem végéig?” Újszerű, mélyről jövő érzés kerítette hatalmába, nem akart foglalkozni vele, de megnehezítette a lélegzést. A kabátjába nyúlt, és egy erszényt húzott elő. Delpotól kicsit lemaradva egy gyűrűt vett ki belőle, a rajta függő bőrszalaggal a nyakába akasztotta, és az inge alá rejtette.

A várudvaron Lirna várta őket. Tyr hozzálépett, hirtelen átölelve futó csókot lehelt a szájára.  A lány kábult, meglepett pillantást vetett rá, végül lágy simogatással viszonozta a gyengédséget, miközben az arcát vizsgálgatva ellenőrizte, valóban jól van-e.
Hirtelen felnézett, tágra nyílt szemmel Tyr válla fölé mutatott. A férfi megperdült, és már ösztönből emelte szárnyas pengéit.

Az ég szinte feketének tűnt a támadó, harci alakzatban repülő sárkányoktól.

A sárkányvadászok a végsőkig elszántan gyülekeztek kapitányuk körül. Delpo letámasztotta csodamasináját, és hatalmasat ordított:

– Hozzátok az üstöket!

Tyr értetlen arccal nézett rá.

Az elhangzott parancs után néhány pillanattal a konyha belsőudvarra nyíló ajtajában harcosok jelentek meg. Rudakon függő fémüstöket hoztak, melyekben tűz égett. Delpo elhadarta Tyrnek, amit tapasztaltak, majd a társaihoz fordult.

– Az utolsó esélyünk! Az álluk alá célozzatok, ott a legpuhább a bőrük, hadd égjenek minél többen!

A parancs elhangzott. Az íjászok a tűzüstök körül gyülekeztek. Az első aprók meredeken a föld felé fordulva megindultak.

A harc megkezdődött. Hol pengéken, hol csőrökön csillant a nap aranyos visszfénye. A sárkányok visítottak, az emberek ordítottak, mindenki ellenfelet keresett magának. Ha levágta, megölte, futott, repült a következő után. Nem gyulladt meg minden eltalált sárkány, de amelyik tüzet fogott, rikoltva sírt és lángolva zuhant le, nem egyszer embereket is megégetve. A várt, hatalmas siker azonban elmaradt, az aprókra nem volt semmilyen hatással az égő társaikból felszálló füst.

A kudarc tudata iszonyú súllyal telepedett a harcosokra, de nem hagyhatták, hogy eluralkodjon rajtuk. 

Tyr sebe felszakadt, saját vörös, és a szétszabdalt sárkányok élénk zöld vére bizarr maszkot alkotott az arcán. 

– Talán az elkapókra másképpen hat! – kiáltotta Lirnának, akit a fal mellett pillantott meg. A lány maga elé tette a tegezét, és fél térden, könyökét, a fal egy kiszökellésén megtámasztva villámgyorsan lőtte a sárkányokat. 

Az első elkapók már fel is tűntek az udvar felett, és lecsaptak. Tyrt ismét elsodorta a küzdelem Lirna közeléből. 

A csata új ritmusra váltott. Az elkapók rárepültek egy-egy harcosra, megpróbálták megragadni, és magasra emelni őket.  Az emberek a leereszkedő, így biztosabb célpontot nyújtó sárkányokat támadták. Ha időben érkeztek, a sárkány még felemelkedés előtt vagy alacsonyan elengedte áldozatát, a már elveszettnek hit harcos megmenekült. Ha sikerült a sárkánynak magasra emelkednie, a zuhanás mindenképpen halállal fenyegette az elkapott embert, akár önszántából engedte el a karmos dög, akár egy jól célzó társa lőtte le az elkapót.

Tyr Delpo figyelmeztető ordítására kapta fel a fejét, azonnal otthagyta a sárkány tetemét, amit épp ledöfött a kardjával, mikor az megpróbálta felkapni az egyik harcost.

A vöröshajú harcos a térdelő Lirna fölé vetődött, akit hátulról célzott meg az egyik elkapó. A sárkány karma belemart Delpo vállába. A férfi felüvöltött, ahogy az elkapó megpróbált vele felemelkedni. A hirtelen megforduló Lirna rémülten megragadta a derekát.

– Engedj el, te bolond! – hörögte Delpo, már könnyezve a fájdalomtól.

Az odaérkező Tyr, fogai között a késével, lerántotta a lányt a kőre. Egyik kezével belekapaszkodott a sárkány karmos lábába, a másikban pedig a kést tartva szabdalni kezdte az inakat.  Lirna rémülten nézte, ahogy a dög szárnyaival csapkodva megpróbált a két férfival felemelkedni.

Ekkor vette észre a másik elkapót. Az érkezőt tartva veszélyesebbnek, íját felkapva lőni kezdett rá. A második lövés a sárkány szemét érte, és harcképtelenné tette. Lirna így visszafordulhatott a társai felé. A sárkány még mindig nem engedte el Delpo vállát, pedig Tyr kése nyomán már ömlött a zöld vér a lábából. Lirna célba vette a csőr alatti részt, amint a nyíl a lágy húsba hatolt, az elkapó elengedte Delpot. Tyr pedig azonnal leugrott, nehogy a várfalról lezuhanó tetem magával rántsa. 

Lirna letérdelt a fájdalomtól reszkető sebesült mellé. Tyr hangosan zihálva hajolt föléjük.

– Tető alá kell juttatni – lihegte, miközben az arcáról a vér a lány kezére csöpögött.

Lirna aggódva nézett fel rá.

– Ne velem törődj! – dörrent rá Tyr, és megpróbálta felhúzni Delpot. A vöröshajú harcos, ép karjára támaszkodva maga is igyekezett felállni. Amint Tyr segítségével végre talpra kecmergett, a kapitány átadta a helyét Lirnának.

– Támogasd le a pincébe!

– Tyr! – tiltakozott Delpo, Lirna vállára támaszkodva.

A lány könnybelábadó szemmel, könyörögve mondta:

– Egyedül nem bírom megtartani!

– De igen, Lirna, erős vagy! Induljatok! Ez parancs!  – Tyr figyelte, ahogy barátai elérik a pincelejárót.  Majd a közelben heverő gazdátlan kardért nyúlt, amit valamelyik társa veszített el.  Hatalmas, sötét árny borult fölé…

Következik: Sárkányvadászok - Delpo

Már készítettem vázlatokat a folytatáshoz, és tudom, mit szeretnék kihozni a történetből, de előfordulhat, hogy a folytatás során bele kell nyúlnom az előzményekbe, ezt jelezni fogom.

Hamarosan - Sárkányvadászok!

Ha  minden jól megy, az ünnep után egy négy részes történet első fejezetét hozom nektek.
A történetet a Dragon Age játék képei ihlették, a kiinduló pont a S.T.É.G - KÉPzeld el! játéka volt. A dologhoz hozzátartozik, hogy eddig még sosem hallottam erről a számítógépes játékról, a háttértörténetről sem tudok semmit. Ha az olvasók közül valaki már játszott vele, nagyon kíváncsi leszek a véleményére, de kérem, csak a negyedik rész végén írjon a hasonlóságokról és különbségekről, mert szeretnék megmaradni a saját koncepciómnál.

Tervezett epizódok:

Sárkányvadászok – Tyr

Sárkányvadászok – Delpo

Sárkányvadászok – Lirna

Sárkányvadászok – A Titok

Tulajdonképpen négy egymással összefüggő novellát  hozok, az első három bemutatja a főszereplőket, Tyrt, Delpot és Lirnát, a negyedikben pedig fény derül a Titokra.
Remélem, a hosszú hétvége után sikerül feltennem az elsőt. Az egymással összefüggő, de mégis önálló történetek miatt, nem is olyan egyszerű a feladat. Addig is néhány kép kedvcsinálónak:

Képek: Dragon Age

Agymenés önmagunk vállalásáról és az írásról

A Szellemsegítők vagy a Mester - ki hogyan nevezi őket – mindig időben figyelmeztetnek, ha letérünk az útról, ami nekünk rendeltetett.

Egy ideje már én is fogékony vagyok ezekre a hangokra. Korábban, a fájdalmas kudarcok után, megkésve töprengtem, mit kellett volna tennem. Abban az időben még figyelmen kívül hagytam az előjeleket. Mert előjelek mindig voltak… Az Utunkat csak akkor találjuk meg, ha tisztában vagyunk magunkkal. Ez nagyon nehéz feladat, mivel folyamatosan változunk és fejlődünk. Mivel emberek vagyunk, nem lehetünk tökéletesek, csak törekedhetünk ez irányban.  

Az „önmagam nem vállalása” nálam mindig külsőségekben jelentkezik, hiszen ilyenkor a világnak akarok megfelelni.  Általában felvett színekkel próbálom elrejteni az igazi lényem, akár egy kaméleon. 

Korábban úgy öltözködtem, viselkedtem, ahogy várták. Miközben mindennap harcot vívtam,  mert szerettem volna megmutatni sajátmagam. Valahol itt kezdődhet  a tudathasadás.
Kamaszkoromban úgy mentem el egy táborban (ifjúsági vezetőképző tábor volt) hogy jellegtelen ruhákat vittem, pedig már rocker voltam. Ezek olyan se nem ünneplő, se nem laza göncök voltak. Egyszerűen rémesek. Minden kedvenc cuccom otthon maradt. A rocker külsejű elemekhez nem mertem odamenni az égő szerelésemben, és a többiekkel sem éreztem igazán jól magam…Csak később jöttem rá, hogy abban az időben magam sem tudtam még, mit szeretnék. 

Hasonló dolog történt, amikor felhagytam az írással egy időre. Ez egy buta elhatározás volt. Általában otthon ültem és írtam, vagy olvastam. Ha el is mentem valahová, nem titkoltam, hogy írok, büszkén vállaltam, annak ellenére, hogy kezdő, útkereső voltam. Beismertem, hogy még nem értem el semmit, de kerestem a kapcsolatot azokkal, akik segíthettek volna...  E téren sajnos rémes tapasztalatokat szereztem. Nem sok segítséget kaptam, csak tanácsot, indoklás nélkül, nem is egy befutott profitól ugyanazt: Hagyja abba az írást! Az irodalmi pályázatokon egymás után jöttek a kudarcok. A szüleim aggódni kezdtek, biztattak, hogy járjak el többet az ismerőseimmel. Ők is azt javasolták, persze egész más okból, amit a "nagyok", abba kellene hagynom az írást. Belementem, kerestem a programokat, közben a munkahelyemen is komolyra fordultak a dolgok,  nem volt sem energiám, sem időm  írni… Jött egy szerelem… és újra a versek… A szerelem eltűnt, az írás azóta is az életem része. 

A kis írás, amit a S.T.É.G. -re tettem fel, figyelmeztetett, hogy valami ismét nincs rendben...

Így kellett volna:

Az én kedvencem olyan, mint az emberi fényektől távoli, csillagtalan magány, vagy a lehúzott redőny mögött lágyan mesélő csend. A tenger, melyet először láttam, a nevét viseli, és egy hajó fedélzetéről nézve valóban mély, áthatolhatatlan és sötét, mint a szurok.

Ha lehunyom a szemem, az álmodás előtt látom, mint egy másik világ kapuját. Ilyen folyosó vezethet a Másvilág felé, a Fényhez. Talán ezért lett a mi vidékünkön a gyász jelképe. A halotti tor búcsúünnep, de mégis ünnep...

A szegecselt bőrdzseki kamasz éveim kitörölhetetlen része. Az utolsó pillanat a koncert kezdete, a reflektorok felvillanása előtt… Vad tombolások sötét, néha könnyes éjszakákon…

Jó és rossz egyszerre. Magába zárja, őrzi a világot, a többi színt. Elnyeli a fényt.
A szarvasbogár páncélja, a zebra csíkjai, az indiánok haja, a papok reverendája, az ónix ásvány, a szerencsekövem; a nyirkos, növényeket nevelő föld; a kárókatonák tolla, a kedvenc állatom, a farkas bundája; az egyetlen, valaha volt macskám selymes szőre, mind, mind…

Ám én az első három pont után ezt is beletettem: Gyermekkorom óta az ünnephez is köthető ez a szín. Egy finom anyagból varrt, elegáns nadrág, blúzzal, egy ruha, nemesfém kiegészítőkkel megfelelő viselet bármilyen alkalomra.

Már rájöttem, nem kell!  - Akárcsak azok a hülye göncök, abban a táborban. A fránya külsőségek megint uralkodni kezdenek rajtam!

A kis agymenésem végkövetkeztetése:

Az utóbbi időben gőzerővel koncentráltam különböző pályázatokra – három regényt küldtem el –, és túl sokat  foglalkoztam az írástechnikával. Figyeltem a véleményeket a VP-n, a Pallérozón. Hédi pályázatán magam is zsüriztem. A többi zsüritag véleményét elolvasva elkezdtem a hibákat keresni a saját írásaimban is, igyekeztem megjegyezni a tanácsokat… A végeredmény: totális zavar…

A gyógyszer: ösztönből írni! Feladat: Visszatalálni a saját hangomhoz, és közben levetkőzni a kényszert. El kell engedni a pályázatra küldött írásokat. Nem lehetnek hatással az új ötleteimre, a várakozás a végeredményre nem akadályozhat a továbblépésben. Az elküldött írások között van olyan, amit hosszú évekkel ezelőtt írtam, azóta változtam, fejlődtem, tehát a rá vonatkozó vélemény nem minősíti azokat az írásaimat, amiket még meg sem írtam...

Ideje munkához látni...

Részlet a Menekülésből

Sandra felült az ágyban, a szíve dübörgése az agyában visszhangzott, a szája kiszáradt, a vastag, flanell hálóing ellenére megborzongott a hajnali hidegben, ahogy a derekára csúszott a takaró. Vártak rá. Egyszer régen már rátört ez az érzés. A határozott sürgető hívás. Kidugta meztelen lábát, hogy lelépjen a szőnyegre, miközben a takarót még mindig magához szorította. A halhatatlan hang hívta, a félelem megbénította. Azt hitte, már megtanult bánni vele, de most ismét fölébe kerekedett. Nehéz sóhaj szakadt ki a melléből, és végre felállt, a takaró félig lecsúszott az ágyról, ahogy kifelé indult. Nem kereste meg a papucsát, a hideg kövön lépkedett a folyosón, a nappalinak használt középső szoba felé. Tília néni szobájának résnyire nyitott ajtajára nézett. Kihallatszott a néni torokhangú horkolása.

Belökte a társalgó ajtaját...

Ahogy összerendeződnek bennem a dolgok kezdem:

http://ricawhimsymenekules.blogspot.com/2012/01/kedvcsinalo.html

Szubjektív morgolódás az íróságról

Ez egy tele a hócipőm bejegyzés, ne törődjetek a helyesírási hibákkal és a szóismétlésekkel mert totál bekattantam. Mostanában sajnos túl sok helyen felmerült a kérdés, hogy ki nevezheti magát írónak, és egész komoly vitákat is olvastam ez ügyben...

Rögtön az elején tisztázzuk, fogalmam sincs, van-e jogom írónak nevezni magam, nem is szoktam.

A Győri Antológia Kör, melynek tagja vagyok szervezett már nekem író-olvasó találkozót, a régióban szólítottak már írónőnek. Viszont valaki (nem tudta, kiféle-miféle vagyok) egy beszélgetés során megkérdezte: "Hogy? Győrben írók? Hahaha! Győrben nincsenek írók!"

Régen voltak biztos, csakhogy egyet említsek Galgóczy Erzsébet Kossuth-díjat kapott...

Számomra az az író, akinek nem kell fizetnie azért, hogy egy-egy kötetben megjelenhessen. Ennyi!

Ha van kiadó vagy magánszemély, aki úgy gondolja, hogy egy alkotó írásai érettek arra, hogy könyvbe kerüljenek, és ennek megvalósítására ő munkát és pénzt fordít, akkor az  illetőt valaki már írónak tartja, és a nevét adja, hogy ezt a tollforgató szűk körben, vagy ország-világ előtt bizonyíthassa. 

Hogy kiderül-e, milyen kaliberű író, és a neve meddig marad fenn, az már a közönség dolga.

Ami engem illet. Én ösztönből vetem papírra, amit írok. Nem tudom betartani a szabályokat. Erre ismételten kénytelen voltam rájönni, amikor zsűrizni kezdtem Haidey pályázatán. 

Valami kis zűr lehet az agyamban. Ugyanis, amit elméletben tudok: narráció, párbeszéd, karakterek, képtelen vagyok a kész művekre ráhúzni.

A saját írásaimnál ezt már régóta tapasztalom, ezért is kerülöm a kötött pályázatokat, és a netes közösségeket, a Pallérozó kivétel. (Imádlak benneteket!) 

Sajnálatos módon észrevettem, hogy képtelen vagyok ún. "szakvéleményt" írni a munkákról, ugyanis csak érzem, mi a bibi, de nem tudom kifejteni, mint a többiek. Illetve lenne javaslatom a javításra...

Hogy skizofrénnek tűnő állapotomat megvilágítsam, leírom nektek a munkamódszerem.

Vegyük az Álomőrzőket, három hónap alatt elkészült blogregényemet. 

Adva van egy Eliza nevű doktornő, akit megcsal a vőlegénye, Eliza ellát egy sebesült rendőrt. Marknak emlékezet kiesése van. Én úgy építettem fel a történetet, ahogy Mark egy szer segítségével visszaemlékezett az életére.  Egyetlen vázlat, vagy bármilyen más előzetes terv nélkül. Ahogy a fickó fejében összeállt a kép, úgy állt össze az enyémben. Egyedül azt tudtam, mi lesz a történet vége, és mentem a fény felé, egy sötét, lassan kivilágosodó alagútban.

Írás közben nem jutott eszembe, hogy ide ilyen párbeszéd kell, ide kell egy leírás, ez lesz a kezdő mondat, semmi. Mark, Eliza és a többiek élték az életüket a fejemben, én meg leírtam. 

Egyébként a saját írásaimból képtelen vagyok idézni, és ha komolyabban beszélgetünk valakivel róluk, elő kell szednem őket, mert visszaemlékezni sem egyszerű rájuk.

Ha regényen dolgozom általában nem álmodom, viszont, ha este elakadok a történetben, és az utolsó jelenet képeivel fekszem le, másnap nem győzöm leírni, ami ébredéskor eszembe jut.

Most elnézést kérek mindenkitől, akivel az írással kapcsolatban már vitába keveredtem és bocsásson meg mindenki előre is, akivel még fogok... 

Vállalom, hogy e téren az irányítás nem nálam van, ez a fajta tollforgatási mánia velem született rendellenesség,  egyszerűen hajlamos vagyok a devianciára ("útról való letérés").

Végtelen Mezők Vándora

Ma van édesapám születésnapja...

Mesevalóság

Széttörik, darabjaira hullik a csend,

A kacagó napot elsöpri a tavaszi hó,

Így dermed hidegebbé a némaság.

Fehér szilánkok rohannak rám, megsebeznek,

Már nem kuporgok, felállok inkább,

De támad a szél, és csak áll a kő.

Hideg, érintése fáj, mégis hozzábújnék.

Hiába, nem ölel és nem melegít...

A Hókirálynő messze száguld a zúgó széllel, 

Ám belefagy a jég Kai szívébe.

Mi tovább élünk  a Gonosz Törpe tükrében, 

De Apa elment, csak szilánkok maradtak:

Arca darabjai a szívemben.

Apám

Megyek az úton 

Hozzád igazítom lépteim

Hallgatunk

Most már végleg...

Céltalan, értelmetlen

Csöndjeink semmivé foszlottak.

Áttörhetetlenné kövült a távolság,

Kegyetlenné fagyott a némaság

...de tudom mégis,

mellettem lépkedsz ma is.

Hódémon

Pennát a kézbe! - Keretbe zárva gyakorlati feladat

 

Ekkor már nemcsak a saját lélegzésemet hallottam… valaki másét is, aki gyorsan közeledett… hallottam, ahogy gyors lépései megtörik az erdő csendjét… és hangos zihálása morgásba vált át.
Erik! – zokogott fel bennem a néma fájdalom. Megálltam, a faragott ládikát, amit eddig magamhoz szorítottam, a hóra ejtettem, és kinyitottam. Lebénultam a rémülettől, sem megmozdulni, sem levegőt venni nem bírtam. A ládikó kék selyem belseje üresen ásítozott, Silma varázstőre eltűnt!
– Erik! – már hangosan sikoltottam kínomat a világba. Erik áldozata hiábavaló volt! 
...Az udvarról tértem vissza, a karomban tartott tüzifa hangos puffanással esett a fapadlóra, megláttam az acsarkodó Hódémonná vált Jarfét a kicsiny hálószoba ajtajában.
Erik közénk vetette magát, a kezembe nyomta a ládikát.
– Fogd! Feltartóztatom, rejtőzz el az erdőben, ha lesből támadsz rá, megsebesítheted! – visszafordult a démon felé. Olyan gyorsan hátrált, hogy kituszkolt a kunyhóból. Futnom kellett… 
Most azonban feladtam. A Hódémon megállt felettem. Felnéztem. Vér csorgott a szájából, vörösre festette fehér bundáját. Rám szegezte a tekintetét. A szeme nem sárgán izzott, hanem kéken, és nagyon szomorúan… Megbabonázva álltam. Belezuhant a karomba, de én nem tarthattam meg ezt a hatalmas, szőrös, fehér testet. Maga alá temetett…
– Itt vagyok, Kendra, vége van!
A hang a fejemben zúgó tompa morajon át jutott el hozzám. Két kéz ragadott meg és kihúzott Jarfe alól. Saját vérem ízleltem a számban. Valami lágyan megsimította az arcom, talán Erik keze vagy előre omló haja. A szempillám még túl nehéz volt, hogy felemeljem, de az ő ismerős illata, erős testének melege vett körül.
– Én vettem el a tőrt! Nem engedhettem, hogy megtetted, Kendra! Sikerült megsebesítenem, de még haldokolva is a nyomodba eredt… Akármivé vált is, a bátyád volt, és szeretett! 
Szédültem. Éreztem, ahogy forog velem minden, majd apró, pici tűszúrásokat éreztem az arcomon és a szemhéjamon is, amitől csak hunyorogva tudtam kivenni a fölém magasodó fák alakját, amelyek mintha tartották volna felettünk a csillagtalan égboltot. Eleredt a hó.

Boldog új évet!

Sikerekben gazdag boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

Sikerült elküldenem egy vers- és egy mesepályázat anyagát, már "csak regénypályázatra" készülök, így hamarosan megyek olvasni azokhoz, akikhez olyan szívesen jártam...

Addig is  pályázati linkek - a facebook oldalamon már megosztottam őket - , de mivel  még egyik határidőből sem csúsztatok ki, ide is kiteszem őket. Úgyhogy ássátok elő az elrejtett kéziratokat vagy munkára fel!!!

Mesélj mindennap! - mesepályázat

V. InternetVers Fesztivál

Regénypályázat!

Irodalmi blogger pályázat Hédi oldalán

Az újévi malacka legyen veletek egész évben, lóherével a szájában és patkóval a nyakában!

Erika

Áldott ünnepet!

Köszönet a festményért Mikó Évának!

Egy kis olvasnivaló pályázatra szánt regényemből (Stefi és Burt karácsonya - átdolgozott változat)

(Előzmények: a sájen származású Burt katonatiszt, egy akció után eltűnik, Stefi új életet kezd egy másik férfi oldalán, és akkor megtudja: Burt él...)

 ...Stefi még mindig semmi jelét nem adta, hogy indulni készülne.

– Nem szeretnél velem jönni, ugye?  – kérdezte Mark gyanakodva.

– Nagyon haragszol rám? – a lány bűnbánó arccal nézett rá.

– Inkább mondd meg, ha nem akarsz velem jönni, minthogy ott hisztériázz! – válaszolt a férfi ingerülten.

– Sosem hisztériáztam! Egyszerűen csak korainak érzem.

– Megismerni a szüleimet? – Mark őszintén meglepődött.

– A közös karácsonyt!

– Tegnap éjjel nem találtad korainak – a férfi sértődött és cinikus volt.

– Mark, tegnap veled voltam, nem a szüleiddel! Kérlek, ne haragudj!

– Rendben – beletörődve bólintott. – Ha hazajöttem ünnep után, felhívlak. A szilveszteri partyra remélem, eljössz?

– Az egészen más, Mark! – mondta a lány zavartan.

Mark feltűnően gyorsan összekapkodta a holmiját, és sietve távozott, meg sem várta, hogy a reggeli maradványait rendezgető lány kikísérje.

Stefi a ragyogóan kitakarított konyhából felballagott a hálószobába. Miközben az ágyat rendezte, egy pillanatra az arcához emelte a párnát, melyen Mark aludt.  Az illatfoszlány semmi különös érzést nem váltott ki belőle.

Viszont ráébredt, hogy karácsonyfa nélkül maradt. A tervek szerint már nem kellett volna itt lennie. Zavartan állt a szoba közepén. A Szenteste pezsgőmámorban telt Markkal, de mi lesz a hátralévő két napban?

Az ünnepet végül a televízió előtt töltötte. Gyermekműsorokat és romantikus filmeket nézett, közben rajzolt egy karácsonyfát, amit feltűzött a függönyre. Mivel más nem maradt a hűtőben, tojásos szendvicset, karácsonyi teasüteményeket evett és tejet vagy csipkebogyó teát ivott. Kétszer is felhívta a szüleit, az édesanyjával együtt sírdogáltak a telefonvonal két végén.

Karácsony másnapján már sötét volt, mikor gondolt egyet: felöltözött és sétára indult. Magával vitte az Alextől kapott CD-t, a grillpartyn készült képekkel. Elhatározta, hogy bedobja a műszaki üzlet előtti kis ládába, ahol az előhívásra váró filmeket is gyűjtötték.

Lába alatt ropogott a keményre fagyott hó, belélegezte a tél semmihez sem hasonlítható, tiszta illatát. Ahogy a feldíszített házak között sétált, hallotta a kiszűrődő hangokat, látta a függönyök mögött mozgó árnyakat, a színes fényeket a karácsonyfákon. Néha ételek illatát hozta a szél.

 Egy következő fuvallattal füst szállt felé. Lehunyta a szemét. Ébren álmodott egy tábortűzről, nevetgélő, beszélgető, prémes bőrruhába öltözött emberekről. Lassan feléjük tartott, látta, saját vastag csizmába bújtatott lábát, hallotta a talpa alatt roppanó havat. Felnézett… Egyenesen Burt bársonyos fényű, sötétbarna szemébe. Minden ízében megremegett, és szinte futva indult hazafelé.

A rehabilitációs intézetben az orvosok és nővérek mindent megtettek, hogy a betegek számára a családjuktól távol is kellemesen teljen az ünnep két napja.

Huszonhatodikán este, vacsora után néhány kisgyerek karácsonyi verseket és dalokat adott elő, melyeket az egyik nővér segítségével tanultak be. A műsor végén meghajoltak, az asztaloknál tapsolni kezdtek, sokan felálltak és fütyültek, mint egy igazi koncerten. A kis betegek mosolyogva integettek és hajlongtak. Burt ezt a pillanatot használta ki, hogy visszavonuljon egyágyas szobájába.

A folyosó ablakaiból látta a tiszta égen ragyogó csillagokat. A vastag, fehér hótakaró felerősítette az udvari lámpák fényét. Amikor belépett a szobába, nem gyújtott villanyt, a tél kékes szürke fénye félhomályba vonta a helyiséget.  A szanatóriumot Charles Dorman nagybirtokos hegyi kúriáján hozták létre, néhány szobában, többek között az övében is, megmaradtak a sötét színű, vaskos régi bútorok.

 Soha nem tulajdonított különösebb jelentőséget a környezetének, az emberek külsejének és használati tárgyaiknak, amióta azonban visszatért a kómából, a külsőségek még annyira sem izgatták, mint előtte. Úgy, ahogy volt, ruhástól végigdőlt az ágyon, belemerült a füstüveg színű csendbe.

 Tudta, hogy édesanyja a sájen törzsről és népe szokásairól mesélt neki a kórházban. Különös visszatérő álmok kísértették. Legtöbbször indián harcosok között látta magát. Néha a bajtársa, James szólt hozzá, ilyenkor rendszerint felébredt, és sokáig nem tudott újra elaludni. Túlságosan közelinek és életszerűnek tűntek a képzelgései, álmait valóságos emlékeknek hitte, és végig kellett gondolnia életének egy-egy szakaszát, hogy rájöjjön a tévedésre.

Stefit sikerült átemelnie valahová túl az emlékein. A hiánya már nem váltott ki belőle haragot és tehetetlenséget. Csak csendes szomorúságot érzett, ha eszébe jutott, ugyanazzal a vágyakozással gondolt rá, mint a halálra, melytől megnyugvást és békét remélt...

Hirtelen kinyílt az ajtó. A folyosóról beszűrődő fényben viccesen csillogott a küszöbön álldogáló öltönyös úr kopasz feje teteje.

– Remélem, Burt, nem ébresztettem fel! – mondta bocsánatkérően a férfi.

– Semmi gond, professzor úr! – Burt felült, felkapcsolta a falra rögzített kislámpát.

– A kis autóbalesetesünk, Clara Vasquez szobatársa szólt, hogy a kislány elindult a Karácsonyi Csillaghoz, találkozni a szüleivel – mondta a professzor a kilincset szorongatva.

Burt csodálkozva nézett rá.

– Hogyan? – Lassan kezdte megérteni, mit is akar mondani a halálra rémült ember. – Megszökött a kislány?

– Igen! – sóhajtotta a hatvan év körüli orvos. – Keresőcsapatokat szervezünk. Úgy gondolom, maga már elég erős, hogy részt vegyen az egyikben. Persze, csak ha úgy érzi…

– Természetesen! – Burt felállt, a szekrényhez lépett, kivette a kabátját és egy vastag pulóvert.

– A kis társalgóban gyülekezünk, mert az étteremben még ünnepelnek – mondta az orvos, mielőtt becsukta volna az ajtót.

Mikor Burt megérkezett a társalgóba, ott már rendőrök, tűzoltók, mentősök várakoztak. Hozzájuk csatlakoztak az intézet felszabadítható dolgozói, és néhány Burthöz hasonlóan majdnem gyógyultnak számító férfibeteg.

A kutatócsapatok lassan összeálltak.

A helyi seriff Burthöz lépett:

– Mr. Iversen, kevés a szakképzett ember és sok az átnézendő terület. A professzor szerint Önt megkérhetem, hogy csatlakozzon a hegyre induló csoporthoz. 

Burt meglepetten bólintott. Újra elfogta az elfeledettnek hitt borzongás, amit a Snake Force-os bevetések előtt érzett. Nem gondolta volna, hogy egyszer egy csillagfényes éjszakán a havas hegyre való gyaloglás ilyen izgalommal tölti majd el. Ahogy azon is nevetett volna, ha azt mondják neki, egyszer remegő lábakkal és égő izmokkal pihenőért fog könyörögni félórányi emelkedő után.

Amikor már attól félt, összecsuklik, ha nem állnak meg, az egyik tűzoltó várakozásra intette őket. Dönteni kellett, melyik ösvényen induljanak tovább. Így senki nem vette észre, Burt mennyire kimerült a feszített tempótól. Rövid tanácskozás után a két tűzoltó úgy döntött, továbbfolytatják útjukat felfelé, és nem indulnak le, a völgy irányába. Burt és a csapat másik két tagja, egy fiatal orvos és egy karbantartó szó nélkül követte a tűzoltókat.

Alig tíz perc további gyaloglás után felértek az emelkedő tetejére. Lámpáikkal világítva, kiáltozva átfésülték a közeli bokrokat.

Burt kiállt a szakadék szélére. Pearl Creek távoli fényeit nézte. Átfutott az agyán, ha most lelépne a szikláról, senki nem tudná meg, hogy szándékosan ugrott le. Azt hinnék, leszédült. Lassan lehunyta a szemét.

– Megvan, itt van! – hallatszott egy ujjongó férfihang.

Burt felkapta a fejét, a többiek után sietett.

A nyolcéves kislány átfagyva üldögélt egy fa tövében. Komoly arccal közölte, hogy nem tévedt el, csak pihenni akart, mielőtt visszaindult volna.

Már lefelé haladtak a hegyről, amikor Clara azt mondta az őt kézen fogva vezető tűzoltónak:

– Nem is igaz, hogy a Karácsonyi Csillag a szüleimhez vezet. Ott lenn a völgyben nem a Mennyország van, csak egy város.

Burt sóhajtott.

– Igen, Pearl Creek is csak egy város, mint a többi…

Ahogy a vér dobolása alábbhagyott a fülében és könnyebben lélegzett, végre körülnézett a téli erdőben. A csoport tagjai előtte lépkedtek. A körülöttük csillogó fehér havat, a feketén nyújtózó fákat és a sötét égen, aranysárgán ragyogó csillagokat figyelte.

A természet időtlensége eszébe juttatta őseiről szóló álmait. A fülében hallotta édesanyja énekét, megpróbált a felidézett dal ütemére lépni.

Már messziről észrevette a szanatórium előtt várakozó embereket, nem volt kedve közéjük vegyülni, megszaporázta a lépteit.

– Egy kicsit még kinn maradok – szólt az előtte haladó orvosnak.

Amikor a fiatalember bólintott, lemaradva körülnézett. Egy keskeny ösvényre fordult, a csupaszon feketéllő fák felé vette az irányt. Röpke pillanatra megállt, behunyta a szemét, hogy újra megtalálja az ősi ritmust. Mikor útnak indult, már a dobokat és a csörgőket is hallani vélte, valahonnan nagyon mélyről, a szívéből.

A mesterséges fények lassan elmaradtak mögötte, feketén borult fölé a csillagos ég. A bakancsa alatt ropogó hó szavára hol erősebb, hol halkabb zajok feleltek a sötétből, annak megfelelően, mekkora vadat riasztott meg. Néha a fák közé világított a lámpával, hátha megpillant valamilyen élőlényt. A kabát vastag kapucniját a sapkája fölé húzta, és örült, hogy indulás előtt még felkapta a farmernadrág fölé a tréningruháját.

Végre szabadnak érezte magát. Azt hitte, távolabb, a fákon túl az érzés még tovább erősödhet. A feltámadó szélben hangokat vélt hallani. Agyában egymással keveredve villantak fel emlékek és álmok. A hideg ellenére elszántan tört előre.  Türelmetlenség kerítette hatalmába. Felderítőnek, vadcsapás után kutató vadásznak érezte magát. Kitűnően bánt a puskával, de ebben a pillanatban szentségtörésnek érezte volna lőfegyver használatát. A dörrenés széttörné a jeges némaságot… Ökölbe szorította kesztyűs kezét, mintha íjat markolna. Az orrán át szívta be a fájdalmasan éles, tiszta levegőt.

Egyre erősödő dobogás és a hó ropogása ütötte meg a fülét. Félelmetes közelségben szarvasok vágtáztak át előtte az úton. Ösztönösen a fák közé lépett, máskülönben elsodorták volna. A csapat utolsó tagja, egy hatalmas bika megállt előtte, felvetette gyönyörű fejét. Tisztán látta párálló leheletét, és meg volt győződve róla, hallja vad szívének dobogását. Tekintetük összekapcsolódott. Mozdulni sem mert. Azt hitte, a bika nekiront, de a következő pillanatban a társai után iramodott.

Hatalmas sóhaj szakadt ki a melléből, a szíve őrülten vert, ám már nem félelmet érzett. Legszívesebben a szarvasok után indult volna. Elképzelte, ahogy a nyomukban lépkedve eljut egy tipikkel teleszórt tisztásra, távol a valóságtól.

Megrázta a fejét. Megfordult, ugyanazon az úton indult vissza, amin idáig jutott. Karórája, mobiltelefonja nem volt, csak a csillagok állása emlékeztette, órák óta kószál már az erdőben. Tisztában volt vele, hogy felszerelés nélkül nem élheti túl a hajnali hideget. Végtagjai kezdtek elmerevedni, fázott az arca is, de nem esett pánikba. Tudta, ha beosztja az erejét, visszajut a szanatóriumba. Halvány mosollyal a szája sarkában indult el ismét.

Az ismerős fények láttán elfeledettnek hitt érzések törtek rá: büszke volt és boldog, elérte a maga elé tűzött célt...