Hamarosan - Sárkányvadászok!

Ha  minden jól megy, az ünnep után egy négy részes történet első fejezetét hozom nektek.
A történetet a Dragon Age játék képei ihlették, a kiinduló pont a S.T.É.G - KÉPzeld el! játéka volt. A dologhoz hozzátartozik, hogy eddig még sosem hallottam erről a számítógépes játékról, a háttértörténetről sem tudok semmit. Ha az olvasók közül valaki már játszott vele, nagyon kíváncsi leszek a véleményére, de kérem, csak a negyedik rész végén írjon a hasonlóságokról és különbségekről, mert szeretnék megmaradni a saját koncepciómnál.

Tervezett epizódok:

Sárkányvadászok – Tyr

Sárkányvadászok – Delpo

Sárkányvadászok – Lirna

Sárkányvadászok – A Titok

Tulajdonképpen négy egymással összefüggő novellát  hozok, az első három bemutatja a főszereplőket, Tyrt, Delpot és Lirnát, a negyedikben pedig fény derül a Titokra.
Remélem, a hosszú hétvége után sikerül feltennem az elsőt. Az egymással összefüggő, de mégis önálló történetek miatt, nem is olyan egyszerű a feladat. Addig is néhány kép kedvcsinálónak:

Képek: Dragon Age

Agymenés önmagunk vállalásáról és az írásról

A Szellemsegítők vagy a Mester - ki hogyan nevezi őket – mindig időben figyelmeztetnek, ha letérünk az útról, ami nekünk rendeltetett.

Egy ideje már én is fogékony vagyok ezekre a hangokra. Korábban, a fájdalmas kudarcok után, megkésve töprengtem, mit kellett volna tennem. Abban az időben még figyelmen kívül hagytam az előjeleket. Mert előjelek mindig voltak… Az Utunkat csak akkor találjuk meg, ha tisztában vagyunk magunkkal. Ez nagyon nehéz feladat, mivel folyamatosan változunk és fejlődünk. Mivel emberek vagyunk, nem lehetünk tökéletesek, csak törekedhetünk ez irányban.  

Az „önmagam nem vállalása” nálam mindig külsőségekben jelentkezik, hiszen ilyenkor a világnak akarok megfelelni.  Általában felvett színekkel próbálom elrejteni az igazi lényem, akár egy kaméleon. 

Korábban úgy öltözködtem, viselkedtem, ahogy várták. Miközben mindennap harcot vívtam,  mert szerettem volna megmutatni sajátmagam. Valahol itt kezdődhet  a tudathasadás.
Kamaszkoromban úgy mentem el egy táborban (ifjúsági vezetőképző tábor volt) hogy jellegtelen ruhákat vittem, pedig már rocker voltam. Ezek olyan se nem ünneplő, se nem laza göncök voltak. Egyszerűen rémesek. Minden kedvenc cuccom otthon maradt. A rocker külsejű elemekhez nem mertem odamenni az égő szerelésemben, és a többiekkel sem éreztem igazán jól magam…Csak később jöttem rá, hogy abban az időben magam sem tudtam még, mit szeretnék. 

Hasonló dolog történt, amikor felhagytam az írással egy időre. Ez egy buta elhatározás volt. Általában otthon ültem és írtam, vagy olvastam. Ha el is mentem valahová, nem titkoltam, hogy írok, büszkén vállaltam, annak ellenére, hogy kezdő, útkereső voltam. Beismertem, hogy még nem értem el semmit, de kerestem a kapcsolatot azokkal, akik segíthettek volna...  E téren sajnos rémes tapasztalatokat szereztem. Nem sok segítséget kaptam, csak tanácsot, indoklás nélkül, nem is egy befutott profitól ugyanazt: Hagyja abba az írást! Az irodalmi pályázatokon egymás után jöttek a kudarcok. A szüleim aggódni kezdtek, biztattak, hogy járjak el többet az ismerőseimmel. Ők is azt javasolták, persze egész más okból, amit a "nagyok", abba kellene hagynom az írást. Belementem, kerestem a programokat, közben a munkahelyemen is komolyra fordultak a dolgok,  nem volt sem energiám, sem időm  írni… Jött egy szerelem… és újra a versek… A szerelem eltűnt, az írás azóta is az életem része. 

A kis írás, amit a S.T.É.G. -re tettem fel, figyelmeztetett, hogy valami ismét nincs rendben...

Így kellett volna:

Az én kedvencem olyan, mint az emberi fényektől távoli, csillagtalan magány, vagy a lehúzott redőny mögött lágyan mesélő csend. A tenger, melyet először láttam, a nevét viseli, és egy hajó fedélzetéről nézve valóban mély, áthatolhatatlan és sötét, mint a szurok.

Ha lehunyom a szemem, az álmodás előtt látom, mint egy másik világ kapuját. Ilyen folyosó vezethet a Másvilág felé, a Fényhez. Talán ezért lett a mi vidékünkön a gyász jelképe. A halotti tor búcsúünnep, de mégis ünnep...

A szegecselt bőrdzseki kamasz éveim kitörölhetetlen része. Az utolsó pillanat a koncert kezdete, a reflektorok felvillanása előtt… Vad tombolások sötét, néha könnyes éjszakákon…

Jó és rossz egyszerre. Magába zárja, őrzi a világot, a többi színt. Elnyeli a fényt.
A szarvasbogár páncélja, a zebra csíkjai, az indiánok haja, a papok reverendája, az ónix ásvány, a szerencsekövem; a nyirkos, növényeket nevelő föld; a kárókatonák tolla, a kedvenc állatom, a farkas bundája; az egyetlen, valaha volt macskám selymes szőre, mind, mind…

Ám én az első három pont után ezt is beletettem: Gyermekkorom óta az ünnephez is köthető ez a szín. Egy finom anyagból varrt, elegáns nadrág, blúzzal, egy ruha, nemesfém kiegészítőkkel megfelelő viselet bármilyen alkalomra.

Már rájöttem, nem kell!  - Akárcsak azok a hülye göncök, abban a táborban. A fránya külsőségek megint uralkodni kezdenek rajtam!

A kis agymenésem végkövetkeztetése:

Az utóbbi időben gőzerővel koncentráltam különböző pályázatokra – három regényt küldtem el –, és túl sokat  foglalkoztam az írástechnikával. Figyeltem a véleményeket a VP-n, a Pallérozón. Hédi pályázatán magam is zsüriztem. A többi zsüritag véleményét elolvasva elkezdtem a hibákat keresni a saját írásaimban is, igyekeztem megjegyezni a tanácsokat… A végeredmény: totális zavar…

A gyógyszer: ösztönből írni! Feladat: Visszatalálni a saját hangomhoz, és közben levetkőzni a kényszert. El kell engedni a pályázatra küldött írásokat. Nem lehetnek hatással az új ötleteimre, a várakozás a végeredményre nem akadályozhat a továbblépésben. Az elküldött írások között van olyan, amit hosszú évekkel ezelőtt írtam, azóta változtam, fejlődtem, tehát a rá vonatkozó vélemény nem minősíti azokat az írásaimat, amiket még meg sem írtam...

Ideje munkához látni...

Részlet a Menekülésből

Sandra felült az ágyban, a szíve dübörgése az agyában visszhangzott, a szája kiszáradt, a vastag, flanell hálóing ellenére megborzongott a hajnali hidegben, ahogy a derekára csúszott a takaró. Vártak rá. Egyszer régen már rátört ez az érzés. A határozott sürgető hívás. Kidugta meztelen lábát, hogy lelépjen a szőnyegre, miközben a takarót még mindig magához szorította. A halhatatlan hang hívta, a félelem megbénította. Azt hitte, már megtanult bánni vele, de most ismét fölébe kerekedett. Nehéz sóhaj szakadt ki a melléből, és végre felállt, a takaró félig lecsúszott az ágyról, ahogy kifelé indult. Nem kereste meg a papucsát, a hideg kövön lépkedett a folyosón, a nappalinak használt középső szoba felé. Tília néni szobájának résnyire nyitott ajtajára nézett. Kihallatszott a néni torokhangú horkolása.

Belökte a társalgó ajtaját...

Ahogy összerendeződnek bennem a dolgok kezdem:

http://ricawhimsymenekules.blogspot.com/2012/01/kedvcsinalo.html

Szubjektív morgolódás az íróságról

Ez egy tele a hócipőm bejegyzés, ne törődjetek a helyesírási hibákkal és a szóismétlésekkel mert totál bekattantam. Mostanában sajnos túl sok helyen felmerült a kérdés, hogy ki nevezheti magát írónak, és egész komoly vitákat is olvastam ez ügyben...

Rögtön az elején tisztázzuk, fogalmam sincs, van-e jogom írónak nevezni magam, nem is szoktam.

A Győri Antológia Kör, melynek tagja vagyok szervezett már nekem író-olvasó találkozót, a régióban szólítottak már írónőnek. Viszont valaki (nem tudta, kiféle-miféle vagyok) egy beszélgetés során megkérdezte: "Hogy? Győrben írók? Hahaha! Győrben nincsenek írók!"

Régen voltak biztos, csakhogy egyet említsek Galgóczy Erzsébet Kossuth-díjat kapott...

Számomra az az író, akinek nem kell fizetnie azért, hogy egy-egy kötetben megjelenhessen. Ennyi!

Ha van kiadó vagy magánszemély, aki úgy gondolja, hogy egy alkotó írásai érettek arra, hogy könyvbe kerüljenek, és ennek megvalósítására ő munkát és pénzt fordít, akkor az  illetőt valaki már írónak tartja, és a nevét adja, hogy ezt a tollforgató szűk körben, vagy ország-világ előtt bizonyíthassa. 

Hogy kiderül-e, milyen kaliberű író, és a neve meddig marad fenn, az már a közönség dolga.

Ami engem illet. Én ösztönből vetem papírra, amit írok. Nem tudom betartani a szabályokat. Erre ismételten kénytelen voltam rájönni, amikor zsűrizni kezdtem Haidey pályázatán. 

Valami kis zűr lehet az agyamban. Ugyanis, amit elméletben tudok: narráció, párbeszéd, karakterek, képtelen vagyok a kész művekre ráhúzni.

A saját írásaimnál ezt már régóta tapasztalom, ezért is kerülöm a kötött pályázatokat, és a netes közösségeket, a Pallérozó kivétel. (Imádlak benneteket!) 

Sajnálatos módon észrevettem, hogy képtelen vagyok ún. "szakvéleményt" írni a munkákról, ugyanis csak érzem, mi a bibi, de nem tudom kifejteni, mint a többiek. Illetve lenne javaslatom a javításra...

Hogy skizofrénnek tűnő állapotomat megvilágítsam, leírom nektek a munkamódszerem.

Vegyük az Álomőrzőket, három hónap alatt elkészült blogregényemet. 

Adva van egy Eliza nevű doktornő, akit megcsal a vőlegénye, Eliza ellát egy sebesült rendőrt. Marknak emlékezet kiesése van. Én úgy építettem fel a történetet, ahogy Mark egy szer segítségével visszaemlékezett az életére.  Egyetlen vázlat, vagy bármilyen más előzetes terv nélkül. Ahogy a fickó fejében összeállt a kép, úgy állt össze az enyémben. Egyedül azt tudtam, mi lesz a történet vége, és mentem a fény felé, egy sötét, lassan kivilágosodó alagútban.

Írás közben nem jutott eszembe, hogy ide ilyen párbeszéd kell, ide kell egy leírás, ez lesz a kezdő mondat, semmi. Mark, Eliza és a többiek élték az életüket a fejemben, én meg leírtam. 

Egyébként a saját írásaimból képtelen vagyok idézni, és ha komolyabban beszélgetünk valakivel róluk, elő kell szednem őket, mert visszaemlékezni sem egyszerű rájuk.

Ha regényen dolgozom általában nem álmodom, viszont, ha este elakadok a történetben, és az utolsó jelenet képeivel fekszem le, másnap nem győzöm leírni, ami ébredéskor eszembe jut.

Most elnézést kérek mindenkitől, akivel az írással kapcsolatban már vitába keveredtem és bocsásson meg mindenki előre is, akivel még fogok... 

Vállalom, hogy e téren az irányítás nem nálam van, ez a fajta tollforgatási mánia velem született rendellenesség,  egyszerűen hajlamos vagyok a devianciára ("útról való letérés").

Végtelen Mezők Vándora

Ma van édesapám születésnapja...

Mesevalóság

Széttörik, darabjaira hullik a csend,

A kacagó napot elsöpri a tavaszi hó,

Így dermed hidegebbé a némaság.

Fehér szilánkok rohannak rám, megsebeznek,

Már nem kuporgok, felállok inkább,

De támad a szél, és csak áll a kő.

Hideg, érintése fáj, mégis hozzábújnék.

Hiába, nem ölel és nem melegít...

A Hókirálynő messze száguld a zúgó széllel, 

Ám belefagy a jég Kai szívébe.

Mi tovább élünk  a Gonosz Törpe tükrében, 

De Apa elment, csak szilánkok maradtak:

Arca darabjai a szívemben.

Apám

Megyek az úton 

Hozzád igazítom lépteim

Hallgatunk

Most már végleg...

Céltalan, értelmetlen

Csöndjeink semmivé foszlottak.

Áttörhetetlenné kövült a távolság,

Kegyetlenné fagyott a némaság

...de tudom mégis,

mellettem lépkedsz ma is.

Hódémon

Pennát a kézbe! - Keretbe zárva gyakorlati feladat

 

Ekkor már nemcsak a saját lélegzésemet hallottam… valaki másét is, aki gyorsan közeledett… hallottam, ahogy gyors lépései megtörik az erdő csendjét… és hangos zihálása morgásba vált át.
Erik! – zokogott fel bennem a néma fájdalom. Megálltam, a faragott ládikát, amit eddig magamhoz szorítottam, a hóra ejtettem, és kinyitottam. Lebénultam a rémülettől, sem megmozdulni, sem levegőt venni nem bírtam. A ládikó kék selyem belseje üresen ásítozott, Silma varázstőre eltűnt!
– Erik! – már hangosan sikoltottam kínomat a világba. Erik áldozata hiábavaló volt! 
...Az udvarról tértem vissza, a karomban tartott tüzifa hangos puffanással esett a fapadlóra, megláttam az acsarkodó Hódémonná vált Jarfét a kicsiny hálószoba ajtajában.
Erik közénk vetette magát, a kezembe nyomta a ládikát.
– Fogd! Feltartóztatom, rejtőzz el az erdőben, ha lesből támadsz rá, megsebesítheted! – visszafordult a démon felé. Olyan gyorsan hátrált, hogy kituszkolt a kunyhóból. Futnom kellett… 
Most azonban feladtam. A Hódémon megállt felettem. Felnéztem. Vér csorgott a szájából, vörösre festette fehér bundáját. Rám szegezte a tekintetét. A szeme nem sárgán izzott, hanem kéken, és nagyon szomorúan… Megbabonázva álltam. Belezuhant a karomba, de én nem tarthattam meg ezt a hatalmas, szőrös, fehér testet. Maga alá temetett…
– Itt vagyok, Kendra, vége van!
A hang a fejemben zúgó tompa morajon át jutott el hozzám. Két kéz ragadott meg és kihúzott Jarfe alól. Saját vérem ízleltem a számban. Valami lágyan megsimította az arcom, talán Erik keze vagy előre omló haja. A szempillám még túl nehéz volt, hogy felemeljem, de az ő ismerős illata, erős testének melege vett körül.
– Én vettem el a tőrt! Nem engedhettem, hogy megtetted, Kendra! Sikerült megsebesítenem, de még haldokolva is a nyomodba eredt… Akármivé vált is, a bátyád volt, és szeretett! 
Szédültem. Éreztem, ahogy forog velem minden, majd apró, pici tűszúrásokat éreztem az arcomon és a szemhéjamon is, amitől csak hunyorogva tudtam kivenni a fölém magasodó fák alakját, amelyek mintha tartották volna felettünk a csillagtalan égboltot. Eleredt a hó.

Boldog új évet!

Sikerekben gazdag boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

Sikerült elküldenem egy vers- és egy mesepályázat anyagát, már "csak regénypályázatra" készülök, így hamarosan megyek olvasni azokhoz, akikhez olyan szívesen jártam...

Addig is  pályázati linkek - a facebook oldalamon már megosztottam őket - , de mivel  még egyik határidőből sem csúsztatok ki, ide is kiteszem őket. Úgyhogy ássátok elő az elrejtett kéziratokat vagy munkára fel!!!

Mesélj mindennap! - mesepályázat

V. InternetVers Fesztivál

Regénypályázat!

Irodalmi blogger pályázat Hédi oldalán

Az újévi malacka legyen veletek egész évben, lóherével a szájában és patkóval a nyakában!

Erika

Áldott ünnepet!

Köszönet a festményért Mikó Évának!

Egy kis olvasnivaló pályázatra szánt regényemből (Stefi és Burt karácsonya - átdolgozott változat)

(Előzmények: a sájen származású Burt katonatiszt, egy akció után eltűnik, Stefi új életet kezd egy másik férfi oldalán, és akkor megtudja: Burt él...)

 ...Stefi még mindig semmi jelét nem adta, hogy indulni készülne.

– Nem szeretnél velem jönni, ugye?  – kérdezte Mark gyanakodva.

– Nagyon haragszol rám? – a lány bűnbánó arccal nézett rá.

– Inkább mondd meg, ha nem akarsz velem jönni, minthogy ott hisztériázz! – válaszolt a férfi ingerülten.

– Sosem hisztériáztam! Egyszerűen csak korainak érzem.

– Megismerni a szüleimet? – Mark őszintén meglepődött.

– A közös karácsonyt!

– Tegnap éjjel nem találtad korainak – a férfi sértődött és cinikus volt.

– Mark, tegnap veled voltam, nem a szüleiddel! Kérlek, ne haragudj!

– Rendben – beletörődve bólintott. – Ha hazajöttem ünnep után, felhívlak. A szilveszteri partyra remélem, eljössz?

– Az egészen más, Mark! – mondta a lány zavartan.

Mark feltűnően gyorsan összekapkodta a holmiját, és sietve távozott, meg sem várta, hogy a reggeli maradványait rendezgető lány kikísérje.

Stefi a ragyogóan kitakarított konyhából felballagott a hálószobába. Miközben az ágyat rendezte, egy pillanatra az arcához emelte a párnát, melyen Mark aludt.  Az illatfoszlány semmi különös érzést nem váltott ki belőle.

Viszont ráébredt, hogy karácsonyfa nélkül maradt. A tervek szerint már nem kellett volna itt lennie. Zavartan állt a szoba közepén. A Szenteste pezsgőmámorban telt Markkal, de mi lesz a hátralévő két napban?

Az ünnepet végül a televízió előtt töltötte. Gyermekműsorokat és romantikus filmeket nézett, közben rajzolt egy karácsonyfát, amit feltűzött a függönyre. Mivel más nem maradt a hűtőben, tojásos szendvicset, karácsonyi teasüteményeket evett és tejet vagy csipkebogyó teát ivott. Kétszer is felhívta a szüleit, az édesanyjával együtt sírdogáltak a telefonvonal két végén.

Karácsony másnapján már sötét volt, mikor gondolt egyet: felöltözött és sétára indult. Magával vitte az Alextől kapott CD-t, a grillpartyn készült képekkel. Elhatározta, hogy bedobja a műszaki üzlet előtti kis ládába, ahol az előhívásra váró filmeket is gyűjtötték.

Lába alatt ropogott a keményre fagyott hó, belélegezte a tél semmihez sem hasonlítható, tiszta illatát. Ahogy a feldíszített házak között sétált, hallotta a kiszűrődő hangokat, látta a függönyök mögött mozgó árnyakat, a színes fényeket a karácsonyfákon. Néha ételek illatát hozta a szél.

 Egy következő fuvallattal füst szállt felé. Lehunyta a szemét. Ébren álmodott egy tábortűzről, nevetgélő, beszélgető, prémes bőrruhába öltözött emberekről. Lassan feléjük tartott, látta, saját vastag csizmába bújtatott lábát, hallotta a talpa alatt roppanó havat. Felnézett… Egyenesen Burt bársonyos fényű, sötétbarna szemébe. Minden ízében megremegett, és szinte futva indult hazafelé.

A rehabilitációs intézetben az orvosok és nővérek mindent megtettek, hogy a betegek számára a családjuktól távol is kellemesen teljen az ünnep két napja.

Huszonhatodikán este, vacsora után néhány kisgyerek karácsonyi verseket és dalokat adott elő, melyeket az egyik nővér segítségével tanultak be. A műsor végén meghajoltak, az asztaloknál tapsolni kezdtek, sokan felálltak és fütyültek, mint egy igazi koncerten. A kis betegek mosolyogva integettek és hajlongtak. Burt ezt a pillanatot használta ki, hogy visszavonuljon egyágyas szobájába.

A folyosó ablakaiból látta a tiszta égen ragyogó csillagokat. A vastag, fehér hótakaró felerősítette az udvari lámpák fényét. Amikor belépett a szobába, nem gyújtott villanyt, a tél kékes szürke fénye félhomályba vonta a helyiséget.  A szanatóriumot Charles Dorman nagybirtokos hegyi kúriáján hozták létre, néhány szobában, többek között az övében is, megmaradtak a sötét színű, vaskos régi bútorok.

 Soha nem tulajdonított különösebb jelentőséget a környezetének, az emberek külsejének és használati tárgyaiknak, amióta azonban visszatért a kómából, a külsőségek még annyira sem izgatták, mint előtte. Úgy, ahogy volt, ruhástól végigdőlt az ágyon, belemerült a füstüveg színű csendbe.

 Tudta, hogy édesanyja a sájen törzsről és népe szokásairól mesélt neki a kórházban. Különös visszatérő álmok kísértették. Legtöbbször indián harcosok között látta magát. Néha a bajtársa, James szólt hozzá, ilyenkor rendszerint felébredt, és sokáig nem tudott újra elaludni. Túlságosan közelinek és életszerűnek tűntek a képzelgései, álmait valóságos emlékeknek hitte, és végig kellett gondolnia életének egy-egy szakaszát, hogy rájöjjön a tévedésre.

Stefit sikerült átemelnie valahová túl az emlékein. A hiánya már nem váltott ki belőle haragot és tehetetlenséget. Csak csendes szomorúságot érzett, ha eszébe jutott, ugyanazzal a vágyakozással gondolt rá, mint a halálra, melytől megnyugvást és békét remélt...

Hirtelen kinyílt az ajtó. A folyosóról beszűrődő fényben viccesen csillogott a küszöbön álldogáló öltönyös úr kopasz feje teteje.

– Remélem, Burt, nem ébresztettem fel! – mondta bocsánatkérően a férfi.

– Semmi gond, professzor úr! – Burt felült, felkapcsolta a falra rögzített kislámpát.

– A kis autóbalesetesünk, Clara Vasquez szobatársa szólt, hogy a kislány elindult a Karácsonyi Csillaghoz, találkozni a szüleivel – mondta a professzor a kilincset szorongatva.

Burt csodálkozva nézett rá.

– Hogyan? – Lassan kezdte megérteni, mit is akar mondani a halálra rémült ember. – Megszökött a kislány?

– Igen! – sóhajtotta a hatvan év körüli orvos. – Keresőcsapatokat szervezünk. Úgy gondolom, maga már elég erős, hogy részt vegyen az egyikben. Persze, csak ha úgy érzi…

– Természetesen! – Burt felállt, a szekrényhez lépett, kivette a kabátját és egy vastag pulóvert.

– A kis társalgóban gyülekezünk, mert az étteremben még ünnepelnek – mondta az orvos, mielőtt becsukta volna az ajtót.

Mikor Burt megérkezett a társalgóba, ott már rendőrök, tűzoltók, mentősök várakoztak. Hozzájuk csatlakoztak az intézet felszabadítható dolgozói, és néhány Burthöz hasonlóan majdnem gyógyultnak számító férfibeteg.

A kutatócsapatok lassan összeálltak.

A helyi seriff Burthöz lépett:

– Mr. Iversen, kevés a szakképzett ember és sok az átnézendő terület. A professzor szerint Önt megkérhetem, hogy csatlakozzon a hegyre induló csoporthoz. 

Burt meglepetten bólintott. Újra elfogta az elfeledettnek hitt borzongás, amit a Snake Force-os bevetések előtt érzett. Nem gondolta volna, hogy egyszer egy csillagfényes éjszakán a havas hegyre való gyaloglás ilyen izgalommal tölti majd el. Ahogy azon is nevetett volna, ha azt mondják neki, egyszer remegő lábakkal és égő izmokkal pihenőért fog könyörögni félórányi emelkedő után.

Amikor már attól félt, összecsuklik, ha nem állnak meg, az egyik tűzoltó várakozásra intette őket. Dönteni kellett, melyik ösvényen induljanak tovább. Így senki nem vette észre, Burt mennyire kimerült a feszített tempótól. Rövid tanácskozás után a két tűzoltó úgy döntött, továbbfolytatják útjukat felfelé, és nem indulnak le, a völgy irányába. Burt és a csapat másik két tagja, egy fiatal orvos és egy karbantartó szó nélkül követte a tűzoltókat.

Alig tíz perc további gyaloglás után felértek az emelkedő tetejére. Lámpáikkal világítva, kiáltozva átfésülték a közeli bokrokat.

Burt kiállt a szakadék szélére. Pearl Creek távoli fényeit nézte. Átfutott az agyán, ha most lelépne a szikláról, senki nem tudná meg, hogy szándékosan ugrott le. Azt hinnék, leszédült. Lassan lehunyta a szemét.

– Megvan, itt van! – hallatszott egy ujjongó férfihang.

Burt felkapta a fejét, a többiek után sietett.

A nyolcéves kislány átfagyva üldögélt egy fa tövében. Komoly arccal közölte, hogy nem tévedt el, csak pihenni akart, mielőtt visszaindult volna.

Már lefelé haladtak a hegyről, amikor Clara azt mondta az őt kézen fogva vezető tűzoltónak:

– Nem is igaz, hogy a Karácsonyi Csillag a szüleimhez vezet. Ott lenn a völgyben nem a Mennyország van, csak egy város.

Burt sóhajtott.

– Igen, Pearl Creek is csak egy város, mint a többi…

Ahogy a vér dobolása alábbhagyott a fülében és könnyebben lélegzett, végre körülnézett a téli erdőben. A csoport tagjai előtte lépkedtek. A körülöttük csillogó fehér havat, a feketén nyújtózó fákat és a sötét égen, aranysárgán ragyogó csillagokat figyelte.

A természet időtlensége eszébe juttatta őseiről szóló álmait. A fülében hallotta édesanyja énekét, megpróbált a felidézett dal ütemére lépni.

Már messziről észrevette a szanatórium előtt várakozó embereket, nem volt kedve közéjük vegyülni, megszaporázta a lépteit.

– Egy kicsit még kinn maradok – szólt az előtte haladó orvosnak.

Amikor a fiatalember bólintott, lemaradva körülnézett. Egy keskeny ösvényre fordult, a csupaszon feketéllő fák felé vette az irányt. Röpke pillanatra megállt, behunyta a szemét, hogy újra megtalálja az ősi ritmust. Mikor útnak indult, már a dobokat és a csörgőket is hallani vélte, valahonnan nagyon mélyről, a szívéből.

A mesterséges fények lassan elmaradtak mögötte, feketén borult fölé a csillagos ég. A bakancsa alatt ropogó hó szavára hol erősebb, hol halkabb zajok feleltek a sötétből, annak megfelelően, mekkora vadat riasztott meg. Néha a fák közé világított a lámpával, hátha megpillant valamilyen élőlényt. A kabát vastag kapucniját a sapkája fölé húzta, és örült, hogy indulás előtt még felkapta a farmernadrág fölé a tréningruháját.

Végre szabadnak érezte magát. Azt hitte, távolabb, a fákon túl az érzés még tovább erősödhet. A feltámadó szélben hangokat vélt hallani. Agyában egymással keveredve villantak fel emlékek és álmok. A hideg ellenére elszántan tört előre.  Türelmetlenség kerítette hatalmába. Felderítőnek, vadcsapás után kutató vadásznak érezte magát. Kitűnően bánt a puskával, de ebben a pillanatban szentségtörésnek érezte volna lőfegyver használatát. A dörrenés széttörné a jeges némaságot… Ökölbe szorította kesztyűs kezét, mintha íjat markolna. Az orrán át szívta be a fájdalmasan éles, tiszta levegőt.

Egyre erősödő dobogás és a hó ropogása ütötte meg a fülét. Félelmetes közelségben szarvasok vágtáztak át előtte az úton. Ösztönösen a fák közé lépett, máskülönben elsodorták volna. A csapat utolsó tagja, egy hatalmas bika megállt előtte, felvetette gyönyörű fejét. Tisztán látta párálló leheletét, és meg volt győződve róla, hallja vad szívének dobogását. Tekintetük összekapcsolódott. Mozdulni sem mert. Azt hitte, a bika nekiront, de a következő pillanatban a társai után iramodott.

Hatalmas sóhaj szakadt ki a melléből, a szíve őrülten vert, ám már nem félelmet érzett. Legszívesebben a szarvasok után indult volna. Elképzelte, ahogy a nyomukban lépkedve eljut egy tipikkel teleszórt tisztásra, távol a valóságtól.

Megrázta a fejét. Megfordult, ugyanazon az úton indult vissza, amin idáig jutott. Karórája, mobiltelefonja nem volt, csak a csillagok állása emlékeztette, órák óta kószál már az erdőben. Tisztában volt vele, hogy felszerelés nélkül nem élheti túl a hajnali hideget. Végtagjai kezdtek elmerevedni, fázott az arca is, de nem esett pánikba. Tudta, ha beosztja az erejét, visszajut a szanatóriumba. Halvány mosollyal a szája sarkában indult el ismét.

Az ismerős fények láttán elfeledettnek hitt érzések törtek rá: büszke volt és boldog, elérte a maga elé tűzött célt...

Hallgató 34 -Válogatás az Irodalmi Rádió szerzőinek munkáiból

Ma hozta a postás...

Imádság a Titán hegyen című versem Balla Tímea előadásában hallható a CD-n.
Köszönöm neki, Zsoldos Árpádnak és minden kedves közreműködőnek!

Az üveggömb

Egy kis szösszenet a Téli Napforduló ünnepére - Újraszületik a fény!

A facebookos Pallérozó írói önfejlesztő csoport játékára íródott...

Ez a kép ihlette

A hegyimentő-állomáson, a rönkház ablakában komor arcú férfi állt. A vakító napfényben, tojáshabként csillogó hómezőt, a puha, fehér kucsmát viselő hegyóriásokat nézte.

Társa egy darabokra szedett számítógép mellett üldögélt az asztalnál, és a fejét vakargatta.

– Mennyi időm van? – kérdezte feszülten.

– Tíz perc – válaszolt a férfi az ablaknál. Kifelé indult, a bejárat melletti fogasról lekapta vastag kabátját, sebes léptekkel elhagyta a házat.

A teraszon megtorpant. Nem rohanhatott dühében a vakvilágba, sóhajtva a korlátra támaszkodott, cigarettára gyújtott, nézelődött és várakozott…

A ház sarkánál álló fenyőt nézte, néhány üveggömb csillogott rajta, a színes égők vidáman ragyogtak. A lépcső mellett megpillantott egy piros üveggömböt… Biztos, az este ejtette el, mikor a fát díszítette. Épp a piros! Titi gömbje, amit rábízott. Szerencsére az éjjel alig esett, és csak egy kevés hó gyűlt össze rajta.

Az órájára nézett, a tíz perc letelt, a lelke legmélyéig megborzongott, de nem a hidegtől.

– Megvan! – fékevesztett üvöltés hallatszott a házból.

A cigaretta a korláton függő konzervdobozba repült. A férfi, mielőtt berohant volna, néhány hosszú lépéssel a gömb mellett termett, és felkapta. Hideg volt, de épségben maradt.

A még burkolat nélküli, de már működő számítógép mellett bekapcsolt monitor állt, a tetején webkamerával.

A képernyőn barna copfos kislány látszott, sötétzöld, kötött pulóverén fehér hópelyhecskék hullottak.

– Elkéstél, apa – jelentette ki olyan szigorúan, amire egy hatéves képes. A háttérből fojtott kuncogás és sóhajtozás hallatszott.

– Valóban, Titi, de van mentségem. Meg kellett mentem a gömböd – a férfi felemelte az üveggömböt. – Lepottyant a hóba.

A kislány arca felragyogott.

– Nem felejtetted el becsomagolni? – előrenyújtotta pici kezét, melyet eddig a háta mögött rejtegetett. Egy másik piros üveggömb csillogott benne. – Ha majd lefekszel, tedd az ágyad mellé, apa! És mielőtt becsukod a szemed, gondolj arra, hogy a másik oldalán ott vagyok én!

10000 látogatás felett az első oldalam!

Köszönöm minden kedves látogatómnak!
Egy vers, amit ott tettem közzé először:

Hálaima az Életért

Dalom a csend és a csend dalol bennem.
Szívemből hallom sírni a tengert,
És tengernyi sír hallgat a szívemben.
Madár száll Föld testem felett -
Magamba zárt részem madártetem.
Pókfonál hajam száll az őszi szélben.
Égig nyúló karjaim ágak
A földmélyi gyökerek erdejében.
Mi él, bennem lüktet. Vérerek viszik
Földanya kincsét fel a magas Égbe,
Hogy őrizhessék angyalszárnyak.
Én ott vagyok benned, bennem a Földben,
Te ott vagy bennem, benned az Égben.
És végtelen létezésem
Egyetlen pillanat az Öröklétben.
Mint parányi homokszem Istenben,
Várom a Hajnalt Isten tenyerében…

Valakit kifelejtettem...

A Győri Antológia Kör tagjai közül kifelejtettem valakit az előző bejegyzésből. Molnár Györgyöt. Ő készítette ezt a fényképet Sajdik Ferencről és neki köszönhető, hogy újra megjelenhetett ez a mesekönyv. Radnainé Bauer Erzsi meséivel és festményeivel.

A könyv megvásárolható:  

Könyvbarlang Antikvárium Győr