Az
őrzött, minden kényelemmel ellátott lakóparkok befolyásos lakóiknak
köszönhetően a városok központjaivá váltak. Ahogy fejlődtek és gazdagodtak az
itteni közösségek, úgy szegényedtek el a falakon kívül élők.
A
Kék Város egyike volt a régió legelső lakóparkjainak. Vezetői – ahogy a
világtörténelem minden vezetője – abban bíztak, hogy az ő mikroviláguk, fejlett
infrastruktúrája és külkapcsolatai révén megvédi őket mindentől még akkor is,
ha a Föld nagyrésze a felmelegedés következtében lakhatatlanná válik.
És
úgy tűnt, igazuk van. Mert hiába nyelte el az óceán egymás után a szigeteket és
a partmenti országokat, és hiába sivatagosodtak el egyre nagyobb területek
Európa szívében is, a biztonságos Kék Város élt, virult és fejlődött.
Itt
lakott Magdaléna Mond, első osztályú tiszt, akit alig harminc éves kora
ellenére már a Lélekmentő Intézet élére neveztek ki. Magdaléna magas volt,
karcsú. Sötétbarna haját általában kontyba tűzte, és ha kilépett a lakásából,
mindig divatos kosztümöt viselt. A zuhanyzójából sosem fogyott ki a víz és
sosem tapasztalta még az áramszünet nehézségeit. Nem ismerte sem az éhséget, sem a szomjúságot. Még nem volt
beteg. Az iskoláit lélekmentő diplomájának megszerzéséig bentlakásos
intézetekben végezte. Munkába állása óta minden hétköznap ugyanakkor kelt,
zuhanyozott, reggelizett. Majd dolgozni indult a földalatti vonaljáraton. A
fülke ajtaja mindig ugyanakkor nyílt ki, ő mindig ugyanakkor szállt be, és
ugyanabban az időpontban lépett ki az irodájába vezető folyosóra.
Ma
hajnalban azonban nem a programozott bioébresztője ébresztette, hanem egy
különös, kissé nyomasztó álomból menekült az ébrenlétbe. Első páciense
látogatta meg: egy hosszú, fehér hajú és fehér szakállú öregember.
A
főnökei könnyű esetnek gondolták ezt a békés, törékeny vénembert, de ő azóta
sem tudta elfeledni mélytüzű szemét és bársonyosan meleg, gyengéd hangját.
A szerencsétlen
öreg hamarosan a földalatti urnacsarnokba került, de Magdaléna tanulásra
képzett agya megőrizte meseszerű szavait, és valódi kilétét elfedő nevét: Wilfred testvér.
Az
öreg csodás történeteket mesélt a Grálról, melyből egy Jézus nevű legendás
tanító ivott. Úgy hitte, egy napon mindenki ott áll majd a maga Grálja előtt,
de csak kevesen lesznek képesek felismerni a lehetőséget. Amikor megtudta, hogy
a fiatal doktornő neve Magdaléna, áhítattal suttogta: „Mária Magdolna,
magzatával a szíve alatt, maga az élő Grál.”
Ez
a találkozás segített Magdalénának megérteni, hogy könnyebb kezelni a
körüllakókat, ha elfogadja babonás hitüket. Munkája kezdetén nem csak a
hitvilágukat, de elhanyagolt külsejüket is elképesztőnek találta.
A
városlakók a maguk nemében tökéletesek voltak. Hiszen az ellenőrzött
táplálkozás, a rendszeres orvosi felülvizsgálatok és a gondosan kikísérletezett
kozmetikumok a testi kellemetlenségeket már rég kiküszöbölték. A városi férfiak
és nők egészségügyi okokból epiláltatták a testüket. A genetikának és a kisebb
korrekciós műtéteknek köszönhetően csak a hóbortos különcök viseltek
szemüveget. Nem voltak sebhelyes, forradásos, kopasz és ősz hajú emberek.
Magdaléna
legújabb páciense ezzel szemben egy borostás arcú, félhosszú, szőke hajú
harmincöt év körüli férfi volt. Egy tipikus körüllakó, a legveszélyesebb
fajtából, a radikális földvédők közül való. Sötétkék, rövid ujjú kezeslábast
viselt, mint az átnevelősök mind. Szürkés zöld szemét a vele szemben álló
törékeny nőre szegezte, arcán régi forradások és friss sebek látszottak...
