2012. június 3., vasárnap

Tánc a Szivárványon

 Ez a kis apróság a Terézanyu blog 2012-es pályázatára készült...


Egyensúlyozni, fennmaradni a Szivárványon, számomra ez az anyaság. Éteri csoda, ahol egy rossz lépés a zuhanást jelentheti.
A hétköznapok apró gondjai újra és újra ismétlődnek, majd felejtődnek. Az anyaszerep keménysége a rendkívüli helyzetekben mutatkozik meg igazán. A nagyobbik fiammal történtek sokat segítettek az élet többi területén is, így lettem toleránsabb barátnő, talán higgadtabb munkaerő. Megtanultam még jobban tisztelni az anyukám fáradozását. Megértettem, hogy a szülőknek sem tiltottak, sőt fontosak a tervek, az álmok, ám nagyon fontos az időzítés.
Mindig nehéz vállalni, ha hibázunk, anyaként azonban különösen megrázó. A kisebbik fiam 2 éves volt a nagyobbik öt, amikor a mi bombánk robbant.
Az évekig önfeláldozó Anyucira (mármint rám) hirtelen tört rá az addig elfojtott, önmegvalósítási kényszer. Előástam a fiók mélyére rejtett jegyzeteket és a CD lemezre mentett kézirataimat, és egyszerre írtam át két regényt.
Délelőttönként a játszótéren időztünk a kicsivel, miközben a nagy már óvodába járt. A délután a házimunkáé volt. Míg én itthon tettem-vettem, Apa a munkahelyről hazaérkezve, elvitte a gyerekeket a játszótérre vagy a szüleihez. Éjszakánként keveset aludtam, írtam, olvastam, és szerencsére a párkapcsolatunk is jól működött…
A nagyfiú egyre engedetlenebb és kezelhetetlenebb lett. Fegyelmezős, kiabálós szülő voltam, aki megígéri magának, hogy nem üti meg a gyereket, ezért egyre hangosabban ordít, a végén már maga sem tudja, miért. Néha ráhúztam ugyan a fiúk popsijára, de attól meg lelkifurdalást éreztem. A nagyfiam pedig egyre csak támadott, dacolt. Segítség nélkül nem jöttem volna rá, hogy az egyre növekvő szigorral, csak ártottam. Az óvó néni tanácsára megpróbálkoztunk a pszichológussal. Négyszemközt beszélgetett a fiammal, majd velem is. A megállapítása ekkor már számomra is nyilvánvaló volt: a gyerkőcnek szüksége van rám.
Kudarcot vallottam. Magára hagytam az ideje nagy részét oviban töltő gyereket. A megoldást a hibáim vállalása jelentette, és a változtatás.
Rengeteg könyvet elolvastam, hívő pszichológusoktól, angyalokkal gyógyítóktól, és persze ismert szakkönyveket is.
A megoldás ezek ötvözetéből született: leromboltuk az addigi korlátokat, és együtt alakítottunk ki új szabályokat. Az édesanyám vagy a párom gyakrabban vitte magával csak a kétévest, én pedig otthon, kettesben maradtam a naggyal. Újjáépítettük a kapcsolatunkat.
Megtanultam, ha a gyerekekkel vagyok, nem számíthat a félbehagyott kézirat, a főzésre váró ebéd, a két napja elkezdett könyv, mert a fiaim, a tündéri, érzékeny kis receptoraikkal - nem tudom, ez-e a helyes kifejezés – azonnal megérzik, hogy lélekben máshol vagyok. Ha azonban teljesen átadom magam nekik, amikor szükségük van rám, ők viszonozzák. Még időt is adnak, ami csak az enyém!
Azóta négy év telt el. Dolgozó anya lettem. Az iskolás nagyfiamnak továbbra is vannak érdekes megnyilvánulásai, de ezek már örömmel töltenek el, csak azt bizonyítják, hogy egészégségesen őrült, bohém, akár az anyja.
A könnyek, a kétségbeesés után rájöttem, sikerült! Megkönnyebbülést, boldogságot éreztem, és büszkeséget. Megoldottam, helytálltam! A szívem mélyén azért ott bújik a kétség: mi lesz a következő nehéz helyzetben? Azt is átvészeljük vagy belebukunk? Hiszem, hogy sikerülni fog! A fiaimért hiszem.
…és táncolok a Szivárványon, ha a fülembe súgják: „Anyu, szeretlek!”