2012. február 21., kedd

Agymenés önmagunk vállalásáról és az írásról


A Szellemsegítők vagy a Mester - ki hogyan nevezi őket – mindig időben figyelmeztetnek, ha letérünk az útról, ami nekünk rendeltetett.
Egy ideje már én is fogékony vagyok ezekre a hangokra. Korábban, a fájdalmas kudarcok után, megkésve töprengtem, mit kellett volna tennem. Abban az időben még figyelmen kívül hagytam az előjeleket. Mert előjelek mindig voltak… Az Utunkat csak akkor találjuk meg, ha tisztában vagyunk magunkkal. Ez nagyon nehéz feladat, mivel folyamatosan változunk és fejlődünk. Mivel emberek vagyunk, nem lehetünk tökéletesek, csak törekedhetünk ez irányban.  
Az „önmagam nem vállalása” nálam mindig külsőségekben jelentkezik, hiszen ilyenkor a világnak akarok megfelelni.  Általában felvett színekkel próbálom elrejteni az igazi lényem, akár egy kaméleon. 
Korábban úgy öltözködtem, viselkedtem, ahogy várták. Miközben mindennap harcot vívtam,  mert szerettem volna megmutatni sajátmagam. Valahol itt kezdődhet  a tudathasadás.
Kamaszkoromban úgy mentem el egy táborban (ifjúsági vezetőképző tábor volt) hogy jellegtelen ruhákat vittem, pedig már rocker voltam. Ezek olyan se nem ünneplő, se nem laza göncök voltak. Egyszerűen rémesek. Minden kedvenc cuccom otthon maradt. A rocker külsejű elemekhez nem mertem odamenni az égő szerelésemben, és a többiekkel sem éreztem igazán jól magam…Csak később jöttem rá, hogy abban az időben magam sem tudtam még, mit szeretnék. 
Hasonló dolog történt, amikor felhagytam az írással egy időre. Ez egy buta elhatározás volt. Általában otthon ültem és írtam, vagy olvastam. Ha el is mentem valahová, nem titkoltam, hogy írok, büszkén vállaltam, annak ellenére, hogy kezdő, útkereső voltam. Beismertem, hogy még nem értem el semmit, de kerestem a kapcsolatot azokkal, akik segíthettek volna...  E téren sajnos rémes tapasztalatokat szereztem. Nem sok segítséget kaptam, csak tanácsot, indoklás nélkül, nem is egy befutott profitól ugyanazt: Hagyja abba az írást! Az irodalmi pályázatokon egymás után jöttek a kudarcok. A szüleim aggódni kezdtek, biztattak, hogy járjak el többet az ismerőseimmel. Ők is azt javasolták, persze egész más okból, amit a "nagyok", abba kellene hagynom az írást. Belementem, kerestem a programokat, közben a munkahelyemen is komolyra fordultak a dolgok,  nem volt sem energiám, sem időm  írni… Jött egy szerelem… és újra a versek… A szerelem eltűnt, az írás azóta is az életem része. 

A kis írás, amit a S.T.É.G. -re tettem fel, figyelmeztetett, hogy valami ismét nincs rendben...
Így kellett volna:

Az én kedvencem olyan, mint az emberi fényektől távoli, csillagtalan magány, vagy a lehúzott redőny mögött lágyan mesélő csend. A tenger, melyet először láttam, a nevét viseli, és egy hajó fedélzetéről nézve valóban mély, áthatolhatatlan és sötét, mint a szurok.
Ha lehunyom a szemem, az álmodás előtt látom, mint egy másik világ kapuját. Ilyen folyosó vezethet a Másvilág felé, a Fényhez. Talán ezért lett a mi vidékünkön a gyász jelképe. A halotti tor búcsúünnep, de mégis ünnep...
A szegecselt bőrdzseki kamasz éveim kitörölhetetlen része. Az utolsó pillanat a koncert kezdete, a reflektorok felvillanása előtt… Vad tombolások sötét, néha könnyes éjszakákon…
Jó és rossz egyszerre. Magába zárja, őrzi a világot, a többi színt. Elnyeli a fényt.
A szarvasbogár páncélja, a zebra csíkjai, az indiánok haja, a papok reverendája, az ónix ásvány, a szerencsekövem; a nyirkos, növényeket nevelő föld; a kárókatonák tolla, a kedvenc állatom, a farkas bundája; az egyetlen, valaha volt macskám selymes szőre, mind, mind…



Ám én az első három pont után ezt is beletettem: Gyermekkorom óta az ünnephez is köthető ez a szín. Egy finom anyagból varrt, elegáns nadrág, blúzzal, egy ruha, nemesfém kiegészítőkkel megfelelő viselet bármilyen alkalomra.
Már rájöttem, nem kell!  - Akárcsak azok a hülye göncök, abban a táborban. A fránya külsőségek megint uralkodni kezdenek rajtam!

A kis agymenésem végkövetkeztetése:
Az utóbbi időben gőzerővel koncentráltam különböző pályázatokra – három regényt küldtem el –, és túl sokat  foglalkoztam az írástechnikával. Figyeltem a véleményeket a VP-n, a Pallérozón. Hédi pályázatán magam is zsüriztem. A többi zsüritag véleményét elolvasva elkezdtem a hibákat keresni a saját írásaimban is, igyekeztem megjegyezni a tanácsokat… A végeredmény: totális zavar…

A gyógyszer: ösztönből írni! Feladat: Visszatalálni a saját hangomhoz, és közben levetkőzni a kényszert. El kell engedni a pályázatra küldött írásokat. Nem lehetnek hatással az új ötleteimre, a várakozás a végeredményre nem akadályozhat a továbblépésben. Az elküldött írások között van olyan, amit hosszú évekkel ezelőtt írtam, azóta változtam, fejlődtem, tehát a rá vonatkozó vélemény nem minősíti azokat az írásaimat, amiket még meg sem írtam...
Ideje munkához látni...